Ketrecbe zártan: az állatkerti látogatások az örömteli pillanatokon túl kérdéseket is felvetnek

Állítólag már egyéves koromban ellátogattam szüleimmel egy állatkertbe, ahol szüleim beszámolója alapján igen meglepett tekintettel pásztáztam az ott élő zsiráfokat. Az állatkerti élmények a későbbi éveimben is folytatódtak.

Egyhamar a pónilovak váltak legnagyobb kedvenceimmé, akik mára sajnos eltűntek a pécsi állatkertből, akkoriban azonban nagy népszerűségnek örvendtek a gyerekek és a felnőttek körében egyaránt.

Ekkor még etetni is lehetett őket, és emlékszem, ahogy az egyik kócos póni minden alkalommal a patájával zörgette lakhelye rácsait, így jelezve, kérne még a tápból – ezen minden alkalommal jót kacagtam.

Kislányként sokszor ennyi is elég volt a boldogsághoz. Később aztán felfedeztem a bohókás kiskecskéket, a mókás lámákat és az izgága majmocskákat is. 
Ekkor azonban még nem gondolkodtam el rajta, vajon az itt élő állatok fogságban vagy szabadon lennének boldogabbak?

Ahogy teltek az évek, egyre többször merengtem el ezen. Hiszen a szabadság, amit az állatok a természetes élőhelyükön élvezhetnek, nem hasonlítható össze az állatkerti élettel. Bár az állatkertek fontos szerepet töltenek be a fajmegőrzésben és az oktatásban, vajon elegendő-e ez az érv arra, hogy igazoljuk a bezártságot? Vajon milyen alapon dönt az ember az állatok sorsáról?

S mennyire tudják értékelni vagy hiányolni a szabadságot azok az állatok, amelyek már generációk óta fogságban születtek és nőttek fel? 

Lám, mennyi kérdést vet fel egy egyszerű állatkerti látogatás.