Szédítő magasság

Persze, elsőre mindig az jut eszembe, ha az űrutazás kerül szóba, amit édesapám mesélt az 1960-as évekbeli iskolai emlékeiből. Ifjú, lelkes kommunista tanítójuk elmagyarázta a gyerekeknek: Gagarin elvtárs fent járt az űrben, s nem látta Istent. Gagarin elvtárs biztosan szólt volna, így tehát bizonyosan nincs isten.

Ez ma már megmosolyogtatóan hangzik, akkor viszont ez volt a véres valóság, s csak az állhatatos, a börtönnel és a halállal is dacoló keresztények, lelkipásztorok kitartásán múlt, hogy nem öltött még nagyobb mértéket a fenti gondolatmenettel harmonizáló világkép.
E korai, a világűrhöz kapcsolódó emlékemet követően aztán újabbakat is szereztem. 

Például volt szerencsém megcsodálni Róma templomait, köztük az „angyalok és mártírok Szűz Máriájának” ajánlottat, amelynek padlóján óriási napóra húzódik, jelölve a különböző csillagképeket is. Ezt követően kezdtem csak behatóbban tanulmányozni a pécsi székesegyház freskóit, s fedeztem fel az egyes állatövi jegyeket ábrázoló szimbólumokat a szentély ablakain.

Merthogy, mint rájöttem, a keresztény művészek a bolygókra, a csillagképekre, és az egész világűrre úgy tekintettek, mint amelyek Isten teremtményeiként az Alkotó dicsőségét és nagyságát hirdetik. Jelek, amelyek nem azonosak teremtőjükkel, hanem feléje mutatnak és az ő jelenlétéről árulkodnak.