Hallé több tételben: mindenhol jó, de a legjobb az otthoni

Bátyám és magam is mérnökként diplomáztunk, csak ő gépészként Szegeden kapott munkát, én pedig Pécsett az uránbányában. Egész életünkben egészséges versenyt vívunk egymással, s ilyen spéci versenyterület az is, hogy kinek a házatáján főznek jobban. Ha Szeged, akkor természetesen szegedi halászlé, ezt hát überelni kellett. Rá is találtam a mohácsi halászcsárdára, melynek a kilencvenes években igen jó híre volt Baranyában, és sikerült egalizálnom. Mert azt még az ügyesen főző testvérem is elismerte, hogy ez a hallé legalább olyan jó, mint Csongrád megyében. Aztán elvitatkoztunk a lé sűrítési módozatairól, a tiszai és dunai halak különbözőségéről, az apró halak ízfokozó szerepéről és a fűszerezésről is. 

A családom viszont azóta is Mohácsra autózik, ha ízes halászlére vágyik – nálunk Paks és Csúza halászlében csak tartalékhelyszínek. Viszont a Dunamenti Halfesztivál Mohácson számunkra nagyobb esemény, mint a busójárás, mert itt a Duna minden vidékéről érkeznek a hallevesek. Ha pedig külföldön járunk, ott is igyekszünk megkóstolni a helyi halászlé-specialitásokat, de mindig az a konklúzió, hogy maradjunk a mohácsi változatnál. 

Hogy mi lehet a titkuk? Talán a sváb hozzáállás. Mert a németség fesztiváljáról van szó, akik messze földön híresek főzésben és minden másban a pontosságukról, alaposságukról. Mindehhez jön egy kis sramlizene és sváb táncok, szóval az embert a képzelete akár a Fekete-erdőig is elrepítheti.