Miért lett tabu a halál?

Esett szó a temetők nyitvatartásáról, az azok körüli forgalmirend-változásokról, egyszóval azon praktikus tudnivalókról, amelyek némileg megkönnyítik az emlékezők dolgát, segítséget nyújtva a tumultus okozta, közlekedési, parkolási és egyéb kellemetlenségek elkerüléséhez. Írtunk ezen kiemelt napok történetéről, kultúrtörténetéről is.

Továbbá cikkeztünk arról is, hogy az elmúlt néhány évtizedben kulturális és feltehetően generációs okokból olyan radikálisan kezdenek megváltozni a temetkezési és kegyeleti szokások, hogy a temetkezési szervezetek már kampányokat indítanak egyes kedvezőtlen tendenciák visszaszorítására.

Úgy vélik, amellett, hogy kevesen járnak ki a temetőkbe, hamvasztásos temetések után „túl sokan” viszik haza szeretteik hamvait az urnában. A jelenséggel kapcsolatban a katolikus egyház a kegyeleti megfontolások mellett a gyászolókra gyakorolt esetleges kedvezőtlen hatásra is figyelmeztet.

Az emberség legkorábbi történelméről egyes vallási célú építmények mellett épp a temetkezési szokások miatt tudunk. Olyan népekről és időszakokról is, amelyben nem keletkeztek grandiózus építmények, mint például az egyiptomi piramisok, amelyek egyébként a fáraók nyughelyei. A temetkezés, vagy még inkább a helyes temetkezés már a „profán” világirodalom legkorábbi műveinek is témája.

Elég Szophoklész Antigoné című tragédiájára gondolni, amelyben a főhősnő éppen bátyjának helyes végtisztessége érdekében áldozza fel a saját életét. Kultúrantropológiai szempontból nézve meglehetősen érdekes korban élünk, amikor is az emberi élet három nagy fordulópontja a születés, a házasság és a halál közül az utolsó tabuvá vált. A kérdés csak az, hogy miért?