Mohácson érezte magát legjobban Zsolt Tamás

A tehetség szikrája ott bujkálhatott Zsolt Tamásban, amikor 15 évesen az édesapja elvitte a Pécsi Bányászba. Manapság ilyen későn egyesek már abbahagyják a szervezett futballt. Az edzői mégis láttak benne némi fantáziát, előbb-utóbb helyet is követelt magának a felnőttek között. Később, a PEAC érintésével került a Pécsi MSC-be, de ott sok lehetőség nem jutott neki.

– Egyrészt nappali egyetemre jártam, így csupán napi egy edzésen vettem részt – emlékezett vissza Zsolt Tamás. – Másrészt a Lutz Jakab, id. Dárdai Pál, Lőrincz Sándor középpályás sorba képtelen voltam bekerülni. Két év alatt egy-egy bajnoki jutott nekem az első, illetve a második vonalban. El akartam igazolni, de egy darabig ragaszkodtak hozzám.

– Merrefelé kacsintgatott?

– Keresett a Komló, de oda nem engedtek el. A Mohács újonc volt 1979-ben a második osztályban, hozzájuk mehettem. Életem legjobb döntése volt, amikor a Duna partján folytattam a játékot.

– Mégsem volt teljesen felhőtlen a dolog?

– A nézők között ment a sustorgás, hogy az „idegenek” a helyi játékosok elől veszik el a lehetőséget. De kivívtam a helyemet, talán ment is a játék. Két szezonon keresztül alapembernek számítottam, mégsem jött a folytatás.

– Valaki „megfúrta”?

– Rosszabb történt! Már 27 éves voltam, végzett jogász, azt hittem, megúszom a honvédséget. Nem így történt, be kellett vonulnom a Kaposvári Táncsics­ba, nem volt mese. Jött az NB III. minden nyűgével.

– Meg egy világot átívelő nagy utazással.

– Bekerültem a Néphadsereg válogatottjába. Meghívtak minket a baráti hadseregek nagy tornájára, a Koreai Népi Demokratikus Köztárságba. Három hétig szinte rabként éltünk Phenjanban. Minden lépésünket figyelték, felügyelet nélkül egy lépést sem tehettünk. De legalább programokat szerveztek nekünk, amikben nem akadt sok köszönet.

– Túl részletes volt a helyi nemzeti múzeum összes terme?

– Más irányba tereltek minket. Egyebek mellett elvitték a küldöttséget az operaházba, ahol valami kínai mintára épülő előadást tartottak. Legalább 4 órás volt, ám a magyar futballisták elég hamar kiszivárogtak a büfébe. Az még nem minősült „szökésnek”.

– Azért örökre mégsem zárták be a csapatot?

– Természetesen lejárt a kinti időnk. Amikor visszatértem a kaposvári laktanyába, ott éppen senkit sem találtam az éjszaka közepén. Erre lefeküdtem, de hamarosan „felrugdostak”. Kiderült, éppen riadó volt. De én azt hajtogattam, most érkeztem egyesesen Phenjanból. Elég furcsán nézett rám az ügyeletes tiszt, annyi szent.

– Leszerelés után miért nem ment vissza a mohácsiakhoz?

– Mert nem kellettem nekik. Átszervezték a bajnokságot, a remek gárda szétszéledt, nekem is csak a levezetés jutott az alsóbb osztályokban.