85 éves a pécsi edzőlegenda, Garami József, aki örökké idevalósinak érezte magát

– Újból a szülőhelyének egyik utcája szerepel a lakcímkártyáján?
– Nem az a lényeg, mit mutatnak az iratok. Én örökké idevalósi voltam, bármerre is sodort az élet. Ezért a korábbi lakásomat sem adtam fel. A korosodó, betegeskedő édesapámat rendszeresen látogattam, legfeljebb az nem került be a sporthírekbe. A fővárosban Gazdagréten töltöttem a hétköznapjaimat, hogy ha indulnom kellett délnek, akkor ne kelljen átvágnom a városon.

– De az már több szempontból is csupán a múlt.
– Sajnos a drága feleségem, Gabriella, hat évvel ezelőtt elhunyt. A mi munkamegosztásunk szerintem tökéletes volt. Ő intézte a háztartást, rendezte a családi ügyeket, a már felnőtt fiaim létét. Nekem meg maradt az edzői munka, annak minden nyűgével, annál több örömével.

– Még mielőtt belemennék egy nagyon hosszú történetbe, ejtsünk szót a játékosi részről!
– Sokkal több is lehetett volna abban, de sérülékeny voltam. Bár szerepeltem a korosztályos válogatottban, meg az élvonalban egyaránt, azért az a rész torzón maradt. Ha nincsen a folytatás, úgy jelenleg egy megkeseredett ember is lehetnék. De a pályán maradtam, a sors bőven kárpótolt mindenért, amit egykoron elszalasztottam.

– Legendás volt, ahogyan a tehetségeket kiszúrta a füvön, már kis srác korukban. Mi volt a titka?
– Talán annyi, hogy én soha nem azt vettem észre, kikből lesznek majd a nagy focisták. De azt felmértem, ha valakiben nem bujkált a tehetség szikrája. Igaz, ahhoz sok gyereket kellett megfigyelni.

– Némi pedagógiai érzék azért csak kellett hozzá.
– Meg nem kevés empátia. Mikor korosztályos, majd felnőtt sportemberekkel dolgoztam együtt, néha eszembe jutott egy nagy hibám. A PVSK–val a Verseny utcában, talán a Sopron ellen küzdöttünk. Gól nélküli meccs volt, amikor a 87. perc környékén elhúztam a kapus mellett a labdát. Jó három méterre álltam a gólvonaltól, majd a kapufára rúgtam a labdát. Meggyes Lajos állt a partvonal mellett, sejtem, mit élhetett át. Sokkal utána az volt a módszerem, hogy a lefújás után nem értékeltem a csapatot az öltözőben. Jobb volt arra aludni egyet–kettőt.

– A látszólag nyugodt szakemberek közé sorolták.
– Mindenki azt hitte, én egy higgadt pali vagyok, de egy frászt! Most is azért szedek vérnyomáscsökkentőt, mert annyi mindent átéltem a kispadon. Csak ritkán kiabáltam, a bírókkal sem foglalkoztam nyilvános keretek között.

– Másoknak kevesebb izgalom elég volt.
– Valóban, túl a hetvenen még bőven aktív voltam. Csak az NB I–ben akadt 797 találkozóm, ami nem kevés. (Kimagasló országos csúcs – a szerk.) Meg talán 50 körüli a kupákban, öt a nemzeti együttes élén. De klubszinten, a nemzetközi porondon a kiugró siker elkerült. Többször is elvitték a legjobbakat tőlem, egy–egy évad rajtja előtt. Ez egy kicsit bánt is.

– Suttogták, akadtak nagy kedvencei a gyepen.
– Dehogy voltak olyanok. Az életem során akadtak kiváló jelöltek, akik állandóan szerephez jutottak. Bíztam bennük, nyerni akartunk, ennyi az egész.

– Mégis, létezett olyan klub, esetleg időszak, ami a legközelebbi a szívéhez?
– Most nem árulok el nagy titkot. A PMFC bajnoki ezüstérmes, bronzos, Magyar Kupa–nyertes éveire nagyon büszke vagyok. Mert azok az eredmények alapozták meg a későbbi, egyéb címeimet Újpesten, a Ferencvárosban, Győrött, vagy az MTK–nál.