Az erdészház, ahonnan elindultak a harcosok

– Hány éves volt, amikor az események történtek? 

– Nyolc esztendős, és nagyon világosan emlékszem minden olyan mozzanatra, amelynek részese voltam. Hogy az erdőn keresztül megjött a „szemüveges tanár úr”, és Bors József tanítót kereste. Nekem kellett leszaladni a faluba, s nálunk értekezett a trió, hogy miképp lehetne egy csapattal megakadályozni a Komlóra vezető utakon a bányászok sztrájktörőit. Itt javasolta édesapám azt is, hogy a Zobákpuszta–Magyaregregy útszakaszt Barnakőnél a legkönnyebb lezárni. Átadta a jánosipusztai vadászház kulcsát is, hogy ott szállásolják el a csapatot. 

– A forradalom leverése után édesapját mennyire vették elő a rendőrök? 

– Hihetetlen összefogás volt ekkor Kisbattyánban, az egész faluban senki nem árult el semmit, pedig édesapám volt a helyi Munkástanács vezetője is. Nem derült ki soha semmi ennek az időszaknak az eseményeiből. 

– Miért kezdte el három éve, 73 esztendősen felbolygatni a történteket? 

– Mert úgy gondoltam, hogy az ’56-ban Barnakőnél harcolók hősök voltak, és megérdemlik, hogy mások is megismerjék a tetteiket. S közrejátszott az is, hogy ekkoriban készült el egy film a Mecseki Láthatatlanokról, és én kapcsolatba kerültem a film rendezőjével. 

– Elégedett az eredménnyel? 

– Annak ismeretében különösen, hogy a Mecsekerdő kezdettől mellénk állt, anyagilag is rengeteget segített, és közös erővel létrehoztunk egy emlékhelyet a jánosipusztai vadászház mellett, kopjafával, emléktábla mutatja be a történetüket, és a harcolókat segítők névsorát is feltüntettük. 

– Mi derült ki így utólag? 

– Hogy a szemüveges tanár úr Krassói Ferenc volt, a kalapos tanár úr pedig Harcos Ottó, akinek a felhívására a komlói újságíró Horváth József megoldotta a csapat élelmezését. Aztán megtudtam azt is, hogy a két tanár úr már jól ismerte egymást korábbról, mert mindketten cserkészvezetők voltak. 

– Elég volt csak megkeresni az érintetteket, és elmondtak rögtön mindent? 

– Hát ennél sokkal körülményesebben alakultak a dolgok. Szerencsére a Dunántúli Napló az első megkeresésünkre azonnal mellénk állt. Az ott megjelent felhívásunkra elsőként Horváth József újságíró lánya, Horváth Glória jelentkezett be telefonon, s mondta el, amit tudott. Ugyanakkor hiába bíztam abban, ha eljutok az érintettek gyerekeihez, azok majd kiöntik a szívüket. Többségük nem tudott semmit, vagy csak igen keveset. Volt, akit külföldön, mást Zalaegerszegen találtunk meg, de bebizonyosodott a „Védték a családjukat!” gondolat, az ’56-os hősök nem mondtak el otthon semmit, hogy ne tudják őket ezzel kapcsolatban semmiért számon kérni. A többségük csak a megkeresésünkkor döbbent rá arra is, hogy a szüleik valóban forradalmárok voltak. 

– Kiket említene meg még a kutatásban segítők közül? 

– Rozs András történészt, Vargha Dezső megyei főlevéltárost, Várdai Levente cserkészvezetőt, Ripszám István és Bagdán Levente erdőmérnököket, a Mecsekerdő Zrt. vezetőit. 

– Lesz most is megemlékezés a vadászháznál? 

– Méghozzá igen nagyszabású, melyre meghívjuk a környék falvainak lakóit, hogy ismerjék meg az egykor köztük élő hősök neveit. A részletes előadás november 9-én a mecsekjánosi faluházban lesz, a koszorúzás pedig a vadászháznál. Ezt követően pedig már a fiataloknak kell átvenni, továbbvinni a megemlékezések megszervezését. 

– Hogyan összegezné a kutatásaik alapján a Kelet-Mecseki Láthatatlanok történetét? 

– Komlóról két csapat indult el a sztrájktörők kizárására. Az egyik a Máré-vári társaság, akiknek a részletes történetét dr. Bihari Lajos könyvben is összefoglalta. A másik pedig a jánosipusztai csapat. A Máré-váriakat egy árulás lebuktatta, emiatt ketten a várban hősi halált haltak, a jánosipusztaiaknak viszont sikerült megállítani tűzharccal a Magyaregregyről indított karhatalmistákat. Itt négy karhatalmista életét vesztette. 

– Lesz még a kutatásnak folytatása? 

– Várdai Leventével készítünk egy tanulmányt, melyet felteszünk angol nyelven is a világhálóra, s eljuttatjuk minden ’56-os szervezetnek. Hátha él még valahol valaki, aki ki tudja egészíteni a történetünket.