2 órája
Interjú dr. Nagy Imrével: megújította az egyetemi irodalmi egyoktatást
A Pécsi Tudományegyetem Szenátusa Nagy Lajos Király-Díjat adományozott az „egyetemért végzett áldozatos munkája elismeréseként” a 84 esztendős dr. Nagy Imre irodalomtörténésznek, aki egyébként éveken át volt a Dunántúli Napló színház- és filmkritikusa. A díjról a nyugdíjas évekről, az irodalom örök vonzásáról beszélgettünk a professzorral.
Dr. Nagy Imre már jó ideje a pécsi irodalmi élet meghatározó alakja
Fotó: Kovács Liliána
– Mit jelent Önnek ez az elismerés?
– Kicsit messziről kezdem. Nagy Lajos király neve tradíciót jelöl, mert az általa 1367-ben megalapított pécsi egyetem megszűnése után is eszményt, újra elérendő célt képezett a város szellemisége számára. Ez vezérelte Klimo György püspököt, amikor létrehozta azt a könyvgyűjteményt, amely alapját jelentette a Felvidékről elmenekült, s Pécs által befogadott Erzsébet Tudományegyetemnek, amely 1923-ban kezdte meg tevékenységét olyan professzorokkal, mint Fülep Lajos vagy Kerényi Károly. Egyébként erről szól most elkészülő könyvem első része, amelynek címe korábbi könyvemre utalva: A hatodik torony. De a viszonyok alakulása ezúttal is közbelépett, s alig két évtizednyi munka után a város ismét elvesztette a Szegedre távozott bölcsészkarát. 1941-ben tehát fél évszázadnyi, bölcsészet nélküli ínséges időszak vette kezdetét, amely 1992-ben ért véget, amikor a főiskolából alakult, s 1982 óta már az egyetem részét képező Tanárképző Kar méltó volt arra, hogy Bölcsészkarrá emelkedjen. A pécsi bölcsészkart tehát háromszor kellett megalapítani. A harmadik alapításnak én is szerény részese, majd munkása lehettem. A Díj erre vonatkozik.
– Irodalmári pályájára kik voltak a legnagyobb hatással?
– Három kiváló, s már eltávozott tudóst kell említenem, akiknek szakmai és érzelmi szempontból is sokat köszönhetek.
Az egyik Bécsy Tamás, aki megteremtette a tanszék oktatásának kereteit, a másik a nemrég elhunyt Bíró Ferenc, az irodalomtörténeti program megtervezője, a harmadik pedig Rohonyi Zoltán, aki már akkor is mércét és vitapartnert jelentett számomra, amikor még személyesen nem ismertem őt, csak Erdélyben írt korábbi tanulmányait.
Sorsom ajándéka, hogy, mint a másik két mesteremnek, neki is munkatársa lehettem a pécsi tanszéken. A Díj mögött ott állnak ők is.
– Igen népszerű volt a diákok körében. Mi jellemezte tanári tevékenységét?
– Saját képemre igyekeztem formálni irodalomtörténeti előadásaimat. Rohonyi súlyos betegsége, szívműtéte után arra bátorított, hogy vegyem át tőle tanszékvezetői munkáját. Első dolgom az volt, hogy létrehoztam a „Thienemann-előadások” nevű programot, amelynek során jeles professzorokat hívtam meg (az első programot például Szegedy-Maszák Mihály tartotta), akik egy általuk választott témát kifejtve két-három napig velünk maradtak, s első közlésre nekünk adták előadásaik szövegét. Így jött létre az a könyvsorozat, amelynek kilenc kötete a pécsi tanszék bemutatkozását szolgálva hű tükre szakmánk jelenének. Így teremtettem kapcsolatot a többi egyetemmel, amire később nagy szükségem volt akkor, amikor az egyetemi magyar nyelvi és irodalmi oktatás megújítását célzó országos munkának vezetője, koordinátora lehettem. Izgalmas beszélgetéseken vettem részt a többi hazaitanszéken.
– Kutatóként napjainkban mivel foglalkozik?
– Időközben szakmai érdeklődésem és munkám két kérdés köré koncentrálódott, s előadásaim is e témák összekapcsolása jegyében formálódtak. A drámai beszédvilágok vizsgálatát a textológia nyitott szövegfelfogásával társítottam. Ennek a kutatásnak a terepe Katona József életműve volt. Ezt a projektet 2007-ben akkreditálta a MTA szakmai bizottsága. Akkor kezdődött a munka, amely a jeles drámaíró korai, a Bánk bán előtt írt drámáival foglalkozott, amelyekre korábban kevés figyelmet fordítottak. Célom az irodalomtörténet egyik fehér foltjának eltüntetése, egy hiányos térkép megrajzolása, kiegészítése volt. E drámák kritikai kiadása nemcsak a feltárt hiteles szövegeket, hanem a szövegváltozatokat is közli, valamint az adott drámákra vonatkozó tudásanyagot adja, vagyis monografikus igényű munka. A sorozatnak öt kötete jelent meg Pesten a Balassi Kiadónál, ebből kettőt magam készítettem, kettőt Demeter Júliával, az ötödik, befejező kötetet pedig tanszéki kollégáim, egykori tanítványaim, Pálfy Eszter és V. Horváth Károly csinálták meg. Ez tehát egy pécsi projekt, amelyben Jankovits László is segítségünkre volt. Ennek a munkának a voltaképpeni célja túlmutat az adott kereteken: a Katona József-filológiát új alapokra helyezve a főmű, a Bánk bán új, korszerű értelmezésének a feltételeit igyekszik megteremteni. Az erről publikált tanulmányaimat ezután próbálom kötetté formálni.
– A pécsi téma, a huszadik századi pécsi irodalmi műveltség történetével foglalkozó, fentebb említett munka, a korábban publikált történeti rész folytatása, hogyan áll?
– Lényegében készen van, csak csiszolnom, gyalulnom kell még a szöveget.
„Reményeim szerint 2025-ben fog megjelenni, szerény tisztelgésként az Akadémia fennállásának kétszázadik évfordulóján.”
A könyv első része a pécsi bölcsészkar egykori professzorainak munkásságát tárgyalja, a második rész pedig a kortárs pécsi és baranyai fejleményekről beszél; ennek középpontjában a tragikus sorsú Ormánság néprajzi és irodalmi emlékei állnak, kiemelve Kiss Géza és Kodolányi János munkásságát. Minthogy e téma eléggé feldolgozatlan, könyvem részben úttörő munka, amely elfogulatlan, sőt, kritikus hangvételével bizonyára vitákat is kivált majd.
– Mindent elért, amit lehetett. Csak néhány elismerést említve: Martyn Ferenc- díj, az életművéért az akadémiától kapott Eötvös József koszorú, a pécsi díszpolgárság, a Tüke-díj, s most ez az egyetemi elismerés. Van még kívánsága?
– Igen, van. Szeretnék fiatal, pályakezdő tanár lenni!
