Hogyan lesz egy tudósból pályakezdő szépíró, s egy önéletrajzból regény – erről beszél Nagy Imre

„Túl a nyolcvanadik évemen, tudományos könyvek után írtam egy regényt. Ez műfajváltás, amelyet az Ottó név nevemhez illesztése is jelez. Magyarázatát a lépcsővel kell kezdenem. Azzal a lépcsővel, amelyen lépegetve a Piusz kisdiákjaként társaimmal együtt tanórák után az alsó folyosóról feljutottunk az udvarra. Ez a lépcső ma is megvan, bár nem használják, mert a kivezető ajtó helyét befalazták. Miután 1980-ban egyetemi oktató lettem, gyakran jártam a lépcső felé, s felülről ránézve mindig megálltam ott egy kis gondolati számvetésre. 

Három évvel ezelőtt elhatároztam, hogy felkeresem egykori osztálytermemet. Sajnos eredeti formájában már nem létezik, mert egy tornacsarnok részévé vált. Amikor azonban kifelé jöttem, az egykori ajtó helyén lévő rácsos ablakon keresztül megláttam a lépcsőt, ezúttal az alsó nézőpontból, ahonnét egykori kisdiákként pillantottam rá. És akkor megelevenedett a gyermekkorom világa, hallottam társaim zsivaját, s miközben mentem velük a lépcsőn, éreztem Miriam nővér kezének érintését, láttam az udvaron labdázó diákokat. És megszólalt bennem egy hang, hogy mindezt mondjam el, írjam meg. 
Mert a gyerekkor, a háborús évek, a Piusz és a Had­apród (Honvéd) utca története után az elbeszélés hangja velem maradt, elmeséltem a diákkorom, majd egyetemi éveim történetét is, kiegészítve balatoni epizódokkal, második otthonomból, Alsóbélatelepről. A mohácsi tanári pályakezdés után most értem a Zipernowsky technikumi éveihez. De már a többi is elkészült 1980-ig. Tovább nem megyek, mert engem íróként az érlelődési folyamat érdekel, amelyen végighaladtam: kudarcokkal, eredményekkel, érzelmi folyamatokkal, szerelmekkel és intellektuális tapasztalatokkal. De nemcsak én alakultam, a szöveg is formálódott, miközben írtam, illetve amint írta önmagát. Regény lett belőle”.