Egy pillantás az épületre, és elfog minket az elhagyatottság érzése - galéria és videó

Az oldal csak olyan épületekről posztol képeket, amelyek elfelejtődtek és elhagyatottá váltak az évek alatt. Szinte a világ minden pontján található ilyen, így Pécsett is, ezért nem is annyira meglepő, hogy a baranyai vármegyeszékhely egyik elhagyatott helye, az István-akna is bekerült a galériájukba.

Az oldal még márciusban töltött fel képet erről a pécsi romos remekműről. A bejegyzést 18 000 ember kedvelte, 1 400-an osztották meg és 301 komment érkezett rá.

Az emlékezetekben talán csak a magas torony van meg, amely egykoron a föld alatt mélyen dolgozó bányászok oxigénellátását biztosította. A bejegyzések között nem egy arról számol be, hogy a komment írójának édesapja ott dolgozott, vagy hogy a dédnagyapa ott volt az építkezésnél.

Ez a ma már szellemtanyává vált, építészeti remeknek számító épületegyüttes 1925-ben nyitotta meg kapuit, amelyet Zichy Gyula pécsi megyés püspök szentelt fel még az év április 26-án. Még a Duna-Gőzhajózási Társaság vezérigazgatója, Wertheimer Lajos is a következőképpen nyilatkozott róla: „a pécsi bánya, nemzetközileg elsőrangú szakértők ítélete szerint, Európa legmodernebbül berendezett bányái közé tartozik”.

Személy szerint eddig én egyszer látogattam el az épülethez, amelyből csak úgy áradt az elhagyatottság érzete. Az első rávetett pillantás összehúzza a gyomrot, és egyszerre érzünk csalódást és fél­elmet, amit tovább növel a környező házak kerítései mögött felhangzó kutyaugatások. Vannak azok a horrorfilmek, amelyeknek az első képkockája felkelti bennünk a szorongás, a rettegés érzetét. Az István-aknának még szerepelnie sem kell ilyen alkotásban, hogy ezt kiváltsa az ártatlan szemlélőből. És hogy miben rejlik a csalódottság érzése? Abban, hogy ez az ipari emlékművé nyilvánított akna, amelyben lenne potenciál, az enyészeté és a fosztogatók martalékává vált.

Az István-akna sorsa 1998-ban pecsételődött meg, amikor a mélyművelés befejeződött. 2004-ben pedig a külfejtést is abbahagyták, és a telep végleg bezárt. Az évek alatt voltak tervek, amelyek a terület felvirágoztatására irányultak, de végül nem valósultak meg, és az épület tovább árválkodik, fotósoknak és filmeseknek helyszínt szolgáltatva.

Ha már kint éreztük az elhagyatottság érzetét, akkor odabent még erősebben megcsap. A romok, a leszakadt tető, padló, falrészek mintha élnének, és a szemüket meresztenék, hogy ki az, aki megzavarja a magányukat, a pusztulásukat.

Lesz valaha kezdve valami az épületegyüttessel? Ki tudja? De, ameddig él az emléke az emberekben, ameddig csodájára járnak még így, ilyen állapotban is, addig biztosan létezni fog.

Az egyik bejegyzés írója nagyon találóan fogalmaz: “ma már nincs funkciója, olyan, mint egy óriási szobor, amelyet az idő és az időjárás a természet művévé formált át”.