Az együtt éneklés összeolvaszt minket

Sosem voltam az a nagy fesztiválozó, sőt, az első rendes fesztiválomra is tavaly jutottam el, ami a Fishing on Orfű volt. Sokan el is szörnyülködnek ezen, főleg akkor, amikor megtudják, hogy hány éve élek már Pécsen, és ez idő alatt nem vettem arra a fáradságot, hogy elmenjek erre a zenei eseményre. Nem fogok bocsánatot kérni ezért, mert mindannyian tudjuk, hogy jobb később, mint soha.

Hogy nagy fesztiválozóvá váltam volna egy ilyen élmény után? Ezt sem mondanám, inkább úgy fogalmaznék, hogy megértettem, miért szeretik a fiatalok és az idősek is ezt a közeget. Az tette rám a legnagyobb hatást, amikor a nagyszínpaddal szembeni dombról figyeltem és hallgattam, hogy a közönség egy emberként énekel. Hasonló érzés fogott el eddig minden olyan Európa-bajnokság csoportkörös mérkőzésen, ahol a magyarok – a csapat és a lelátókon állók – teljes erejüket bevetve énekelték a Himnuszt vagy az Ismerősök Arcok Nélküled, és a Soho Party Az éjjel soha nem érhet véget című számát.

És ez a „mi” érzés akkor is megtapasztalható a Fishingen, amikor úgy érezzük, hogy kicsit elvesztünk, magunk maradtunk, véletlenül elhagytak a barátok. Mindig vannak olyanok, akik önzetlenül a segítségünkre sietnek. És emiatt is méltó arra a jelzőre a Fishing, hogy a legbarátságosabb.