Életünk legboldogabb nehézségeinek ideje az érettségi

Megkezdődtek az írásbeli érettségik, és erről két dolog jut eszembe. Visszaidézve azt a mintegy hatvan vizsgát, amit életem során közép- és felsőoktatási intézményekben letettem, toronymagasan a gimnáziumi zárás volt a legnehezebb. Mert itt lehetett a legtöbbet veszteni, ha nem jól sikerült. Ám húzós attól is, hogy négy év teljes anyagából kellett beszámolni – később ez többnyire csak egy félévet jelentett. Utólag persze mindenki átsiklik a nehézségeken, hiszen jönnek majd sokkal keményebb beszámolók is az életben, ám az tényleg igaz, hogy mindenki ekkor rendelkezik a legátfogóbb műveltséggel, a későbbiekben már több szakterületen csak felejt, és egy valamiből specializálódik, szóval életünk könyvét is ekkor kellene megírni. 

Gimisként van ezeknek a napoknak egy másik olvasata is. Aki még nem érettségizik, ekkor indul három napos túrákra az ország legszebb városaiba. Ilyenkor már ifjú felnőttként kezelik (az érettségi után papírja is lesz róla), a városnéző utazásokon pedig kicsit szabadelvűbb lesz az osztályon belül is társas viszony. Kiderül például, hogy a jóféle borokhoz kell a gyönyörű városok fílingje is, mert úgy kerekebb a történet, ha egri, pécsi, soproni szobrok, várak, épületek kapcsolhatók a finom ízekhez. És a szerelmi kalandok is úgy válnak csak örökéletűvé, ha kapcsolhatók hozzá meghitt zugok idegen városokban. Szóval az érettségiért meg kell szenvedni, de aztán egy életen át lehet rá emlékezni.