A fotóriporter munkája az újságírók életét is megszínesíti

Elárulok egy újságírói műhelytitkot: arra soha nincs idő, hogy a kollégák egymásközt átbeszéljék egy konkrét ügy hátterét, többnyire ki-ki a maga kreativitása szerint dolgozza fel az eseteket. Ám van egy kivétel: amikor fotóriporter társunkkal megyünk a helyszínre. Mert ő alapból más látószögből nézi a történéseket, és nem egyszer igen hasznos meglátásai vannak. Laufer László fotós kollégámmal például 35 éven át gyakran jártuk együtt Baranyát – csak azért ennyi, mert én öt évvel később kezdtem a pályát. És tudott mindig újat mondani. Még akkor is, amikor rutinos bányamérnökként a bányabezárásokról tudósítottam. 

Létezik a Dunántúli Naplónál egy Múltidéző-sorozat, mely archív fotókból tematikusan válogat. Ez az oldal valójában Laufer László találmánya, és minden benne van, ami egy jó sajtófotóst jellemezhet. Itt több évtized izgalmas eseményei kerülnek elő, több százezres méretű személyes archívumból. És az is bámulatos, ahogy a fotósok nap mint nap százasával rögzítenek képeket, mégis simán eligazodnak a nyilvántartásukban. Szóval ebben a Múltidézőben magára ismerhet a baranyai ember, hogy milyen volt a munkahelye, a környezete, s ő maga is 20-30 évvel ezelőtt. Otthon is szeretünk fotóalbumokat nézegetni, de ennél sokkal izgalmasabb, ha az emlékezetes pillanat az újságból köszön vissza. 
A sajtófotós nem vágyik nagy vállveregetésekre, számára az jelenti az igazi visszajelzést és örömet, amikor az emberek rácsodálkoznak a régi fotóira.