Divat lett megírni múltunk regényét

Azóta a családban mindenkinek megszületett a maga műve, ki az utána jövőknek adta át okulásképpen több évtizednyi megpróbáltatásairól a tanulságokat, ki az asztalfióknak, mintegy zárszámadásként önmagával, ki pedig a munkája konklúziójaként alkotta meg a maga művét. Személyes tapasztalatom az, hogy a magunk történetét jobb megírni, mint részletekben elmesélni, mert így az ember újra elemzi a dolgok állását, tetteit és indokait, s így megvilágosodhatnak korábban nem értett pillanatok is. 

Hatvan fölött a leggyakoribb hobbi az írás. Ki naplót, ki verseket, más pedig fikciós, vagy valós eseményeken alapuló regényt ír. Édesanyám például Székelyföldről hozott karaktereket helyezett különös népmesékbe, de valahogy mindig ráismertünk bennük a környezetünk alakjaira. Az írás segít az élet számvetésében, csiszolja az emlékezetet, rákényszerít saját személyiségünk elemzésére is, ugyanakkor szórakoztató a háttérinfók felkutatása, múlt évtizedek globális társadalmi környezetének feltárása, az idősíkok összevetése, a karakterrajzok készítése. A kiindulópont pedig az: nem kell hogy a mű eljusson a könyvesboltba, elég, ha családon belül olvasgatják, megismerve régi idők világát, hangulatát, őseink jellemét, s több lesz az átjáró is a különböző generációk között. 

Persze nem árt körültekintően szelektálni életünk regényében, mert ki tudja, lehet hogy tényleg érdemes a nyomtatásra is.