Ilyenkor mindig eszünkbe jutnak a közös emlékek, a közös pillanatok

Az évek múlásával a halál gondolata egyre ijesztőbbé válik. Ugyan vannak dolgok, amelyek könnyebbé tehetik ezt. Valaki hisz abban, hogy a mennyországba jut, és ott újra találkozik a családjával, vagy ott van a reinkarnáció, azaz a lélekvándorlás, amely során a lélek újjászületik. Valamilyen szinten ezek használnak, de arra nem készíti fel az embert semmi, hogyha elveszti egy szerettét. Persze, sokan mondják azt, hogy az idő minden sebet begyógyít, de ez nem igaz, csak behegesedik, és a halottak napja egy kicsit mindig felszakítja.

Mióta az eszemet tudom, halottak napja környékén a családdal mindig kimentünk a temetőbe koszorút vinni és gyertyát gyújtani, de akkor még olyan sírokhoz, amelyekben olyan emberek nyugodtak, akiket nem is ismertem. Akkor még a temetőbe járás csak egy késő délutáni program volt, amikor megcsodáljuk az ezernyi gyertya közös tündöklését.

Gyönyörű volt, de aztán a gyönyörű helyét átvette egy érzés, a szomorúság, mert eljöttek azok a pillanatok az életben, amikor olyan ember sírhelyéhez mentünk ki, akiket ismertem, aztán azok a pillanatok is, amikor egy-egy szerettünk sírjához látogattunk ki. És igen, amikor kimegyünk egy-egy sírhoz, akkor azt gondoljuk, hogy milyen igazságtalan az élet, hogy elvette az adott embert tőlünk, nem hagyott számunkra több időt együtt, de aztán eszünkbe jutnak a közös emlékek, a közös nevetések, a pillanatok, amiket együtt éltünk meg, és akkor a felszakított seb újra gyógyulni kezd.