Amikor mellbe vág a hazai ízek természetessége

Imádtam gyerekként a vakációkat. Legfőképpen azért, mert Makó mellett, egy viharsarki kis faluban a nagyszüleimnél pihentem ki a tanévet. S itt fővárosi gyerekként minden varázslatos új csoda volt, de legfőképpen a hatalmas kert, ahol szabadon garázdálkodhattam a gyümölcsösben, meg a tyúkhúsleves és a sütemények, a házias ízek rétesben, mákos pogácsában, mézes puszedliben. 

Számomra természetes volt a mák, a méz, a szabadon nevelt csirke sajátos zamata, s csak felnőttként döbbentem rá, mekkora isteni adomány mindez egy pesti srácnak. Nagymamám aztán egyetemistaként is meglepett olykor egy-egy kis csomaggal, füstölt áruval, maga főzte lekvárral, a minden zugában emlékeket hordozó kertből származó befőttel, szóval sokáig elkísért az ízes vidéki világ. S csak akkor tudatosult az igazi értéke, mikor már nem volt kitől kis csomagokat kapni.

Azóta pedig keresem, kutatom mindenütt a vidéki zamatokat, minden turistautamon kulcsszerepet kapnak a gasztroérdekességek. S nem könnyű manapság rátalálni egy valódi helyi piacra, mert havonta alig néhányat szerveznek meg egy-egy régióban. Ezért tartom kiváló ötletnek, hogy most agrárkamarai kezdeményezéssel térségünkben az Ormánságtól Cserkútig többfelé újra feltámasztják a helyi termékek piacát, s egyre több ponton botlunk majd bele házi szörpökbe, dzsemekbe, gyógynövénykészítményekbe. Így pedig valóban „hazai”-nak érzékelhetjük az erdők, kertek, udvarok finomságait.