Tárlat, ami a tökéletesnél is tökéletesebb

Ifjúkoromban nem voltam nagy kiállításjáró, de két festőművész rögtön kiemelkedett számomra: Van Gogh és Csontváry Kosztka Tivadar. Talán mert önarcképük hasonlít egymásra, mert különcök voltak a maguk világában, s eredetiségük megkérdőjelezhetetlen. Magamban úgy fogalmaztam mindig, hogy Csontváry a magyar Van Gogh. 
Péccsel az egyetem után kerültem kapcsolatba, s nagyon vártam az akkor éppen 10 éve megnyílt Csontváry Múzeumban a legendás magyar festő műveivel a találkozást. Bizony ennek negyven éve, s azóta megfordultam itt jó néhányszor, így nem gondoltam, hogy tudnak még számomra Csontváryról újat mondani, hiszen egy valamirevaló pécsi polgár azt is kívülről tudja, hogy milyen a tarpataki víz­esés, a jaycei erőmű vagy a taorminai színház. 

Aztán már személyesen is felkerestem az említett helyszíneket, s azt kell mondjam, a valóság sem akármi, de a festményeken még ezt követően is találtam új tartalmi rétegeket. S mindezek után most itt van a Csontváry 170, egy olyan válogatott életműtárlat, mely gyakorlatilag felkutatott minden festményt a híres művésztől, s elhozott az ő látószögében néhány egészen új színes helyet a nagyvilágból. 
Egy lokálpatrióta pécsinek kötelező a most idekerülő kevésbé ismert képeket is megnézni (a nagy fővárosi gyűjteményekben már láthattuk a többségét, de így együtt a pécsi festményekkel alakul ki a teljes alkotói látásmód), hiszen ezek nélkül hiányos a város kiemelkedő kulturális értékeinek egyszeregye.