A város ezer éves műveltségét szeretné végre összegezni

Dr. Nagy Imre 78 éves, de még bejár az egyetemre tanítani. A lakása a Mecsek-oldalban egy igazi könyvvár, úgy tízezer kötet között éli mindennapjait. A nyolcadik ikszben is meglehetősen feszes rendben: minden délelőtt négy órát írással, délután újabb négy órát szakirodalom olvasásával tölt. Hogy mikor lazít? Nos, igen ritkán néz tévét, esténként kikapcsolódásképpen szépirodalmat olvasgat.

– Hogy értékeli az elismerő városi visszajelzéseket?

– Rendkívüli megtiszteltetésként, de a díjak felelősséget is jelentenek. Amikor a Tüke-díjat kaptam, arra gondoltam, azokat is meg kell győznöm, akik nem vettek részt a szavazáson, s eddig esetleg nem ismerték az irodalmi tevékenységemet. A díszpolgárság pedig az embert önvizsgálatra és szolgálatra készteti. Mindkét címet a városomtól kaptam. Pécsi vagyok, itt születtem, itt nőttem fel, itt élek és itt is fognak eltemetni. Ezek a díjak további munkákra serkentenek.

– Mit jelent ez a szolgálat?

– A mai Magyarországon Pécs az egyetlen olyan város, melynek ezer éves folyamatos kultúrája, irodalmi műveltsége van. Úgy gondolom, nem véletlen, hogy az ember hová születik, a születés körülményei pedig üzenetet is hordoznak. Ezért éreztem úgy 2007 után, amikor a szakmai tevékenységem betetőzéseként megjelent a Csokonai-monográfiám, hogy a várossal szemben is van irodalmi adósságom. Ekkor 24 lapszámban megírtam a Pécsi Szemlében a város művelődésének történetét, és ebből állt össze a Magyar Athén és az Öttorony című könyvem. Ezt követte aztán Bertók László kései költészetéről, valamint a Várkonyi Nándorról szóló kötet. A városi szolgálat pedig úgy indult, hogy kezdő magyar tanárként Lovász Pál a pécsi irodalmi értékek mentőjének nevezett, és egy ilyen inspirációnak muszáj megfelelni.

– Lesz ennek a munkának még folytatása?

– Az Öttorony 1923-ig rendszerezi a pécsi művelődéstörténetet. Várkonyi Nándorral azért foglalkoztam, mert úgy gondoltam, hogy ő a XX. századi pécsi irodalmi élet központi alakja. De előtte és mellette ott találhatók az Erzsébet egyetem tanárai és jeles írókká vált diákjai. Olyan professzorok, mint Fülep Lajos művészettörténész, Tolnai Vilmos filológus, Thienemann Tivadar germanista, az ókortudós Kerényi Károly, s olyan hallgatók, mint Weöres Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Tatay Sándor, Kovács József és az őket pártoló Kardos Tibor. Aztán ott van a Várkonyi Nándor utáni időszak, amelynek Csorba Győző a főszereplője, de a barátai sem akárkik, gondolok itt Takáts Gyulára, Szántó Tiborra vagy Lázár Ervinre.

– Mi lett volna, ha nem az irodalmat választja?

– Három nagy élmény indított el ezen az úton. Gimnazista voltam, amikor megjelent Szerb Antaltól A világirodalom története új kiadásban, és elbűvölt a varázslatosan csevegő nyelvezete, mindentudásának gazdagsága. Ady Endre költészete is nagy hatással volt rám, a mai napig rengeteg versét tudom kívülről. Továbbá egy fordításom nyert az önképzőköri Puskin-pályázaton, és a zsűri elnöke megjegyezte, hogy irodalmi tehetségem van. Ez is ösztönzött. Ha azonban mégis más irányban indultam volna el, akkor valószínűleg színház- vagy filmrendező lennék.

– Ha már színház és film, hogy tekint élete azon szakaszára, amikor több mint egy évtizeden át a Dunántúli Naplóban jelentek meg kritikái?

– Szívesen emlékszem arra az időszakra, mert a szerkesztőség soha nem szólt bele, hogy miről és mit írok, pedig én csak úgynevezett művészfilmekkel foglalkoztam. Másrészt soha egyetlen szavamat meg nem változtatták. Az ott zajló rendszeres gyors munka pedig megtanított lazán, de igényesen fogalmazni, ami később a szakszövegeimre is jó hatással volt. Megjegyzem, rengeteget segítettek stílusom alakításában Kosztolányi Dezső és Márai Sándor mintául vett publicisztikái is.

– Jár még moziba, színházba?

– Annyira lekötnek az irodalmi teendőim, hogy eltávolodtam a színháztól és a filmtől is. De azért akad még néhány nagy élményem. Nemrégiben láttam például a Budapesti Nemzetiben a Don Quijotét, mely sajátos felfogásban egy könyvember megpróbáltatásait ábrázolja a kultúra nélküli világban. A filmek közül pedig a kazah-német-francia-cseh-magyar koprodukcióban készült Kukoricasziget fogott meg mély emberségével, egyszerűségével, tisztaságával. Annak idején az olasz neorealizmuson nőttem fel, és eljutottam az iráni filmek nagyszerűségének felismeréséig, így ha ma valahol bemutatnak egy új iráni filmet, azt biztos, hogy megnézem.

Könyveket, kritikai kiadásokat készít, drámaértelmezéseken gondolkodik

Az irodalomtudós ma sem pihen: elmondása szerint a pécsi művelődéstörténetet szeretné kerek egésszé formálni. A korábbi e tárgykörű könyvének a címében az Öttorony pedig nem csak a pécsi címerben is látható jelképre utal. A városban ugyanis öt irodalmat inspiráló intézmény, vagyis „torony” létezik: a püspökség (1009), az egyetem (1367), a könyvtár (1774-ben lett nyilvános), a színház (XIX. század végétől) és az irodalmi folyóiratok (XX. század). Ezek természetesen a jelent is nagy mértékben formálják.

Emellett a filológiát sem hanyagolja: Katona József Bánk bán előtti drámái közül a Jeruzsálem pusztulásának kritikai kiadása elkészült, most a Luca széke, Aubigny Clementia, és A rózsa kritikai kiadását készíti, valamint a Bánk bánról ír elemzéseket.

A drámával kapcsolatban két kérdés foglalkoztatja. A nyelvi szempontú dramaturgia, vagyis arra keresi a választ, hogy a szereplők beszédvilága miként hat a magatartásukra, a történésekre. Továbbá, hogy a dráma jelentéséhez miként járul hozzá a színpadi eszközrendszer.