Van, aki élvezi a borzongást, de én maradok a békésebb szórakozásnál

Kislánykoromban többször jártunk a régi vidámparkban. Emlékszem, leginkább az bűvölt el, hogy az erdő mélyén, a fák, a bokrok, a bogarak és a madarak között kapott helyet ez a különös komplexum. 

Az adrenalinfüggőségem és az extrém kalandok iránti rajongásom már ekkor megmutatkozott: legkedvesebb elfoglaltságom ugyanis a pörgő, forgó, de leginkább zuhanó játékelemek közepette a horgászat volt a vidámparkban. Egyik bevált ajándék, amelyre szert lehetett tenni, a similabda volt, egy gumira szerelt, forgáccsal tömött, mókás apróság. Emellett időnként lufit, sípot, apró figurákat, nagy ritkán plüssöket is nyertem. 

Másik, egy fokkal vadabb szórakozási lehetőség, amelyet előszeretettel vettem igénybe, az elvarázsolt kastély volt. Ide már általában családtagjaim kíséretében érkeztem, s rendkívül mókás emlékeket őrzök a különféle torzító tükrökről és a mozgó padlóról, amin át kellett haladnunk. Már nem emlékszem biztosan, de mintha lett volna egy már-már túlzottan is félelmetesnek tűnő terem, amit kihagytam a látogatásaim során. 

Ezen túl egyszer merészkedtem fel, csakis apai testőrséggel, a minden elképzelhető hullámvasút leggyengédebb és legkisebb pécsi alternatívájára. Ez az alkalom és az az egzisztenciális sokk pedig, amit átéltem úgy közel 25 éve, annyira ki is elégítette a vidámparki élvezetek iránti vágyamat, hogy azóta messze kerülök mindent, ami amúgy érthetetlen módon fel-le és körbe-körbe rángatja az embereket.