A múlt megbecsülése lehet a jövőnk egyik záloga

Csaknem temetni voltunk kénytelenek a pécsi villamost kedd délelőtt, ám a sors úgy hozta, hogy végül dicsérhetjük is – ahogyan az Antoniusnak Caesarral anno’ nem sikerülhetett. A pécsiek és turisták ezreinek kedvence az Irgalmasok utcájában tíz esztendő alatt olyannyira a szívünkhöz nőtt, hogy bár konkrétan ez a példány nem is gurult soha a város utcáiba illesztett síneken, fájdalmas lett volna elveszíteni.

Aminek én is roppant mód örülök, pedig a villamosozás lehetőségéről pár esztendőnyivel éppen lemaradtam. Ám a Tüzér utcai egyik végállomásnál évekkel később, utolsóként felszedett síneken még nagyapámmal barangolva nemcsak láttam, de vájataiba még beférő lábamat is be-bedugdostam – mondani sem kell, ez a játék csak nekem tetszett, a papa biztosan nem nevetett botladozásomon.
Fájdalom, említem csak mellékvágányként, éppen a Szigeti és Tüzér utcák kereszteződése egy sokkalta fájóbb pusztítást is megért: az egykori Hadapródiskola sivár homlokzatú orvosegyetemmé csupaszított káprázatos neobarokk épületéből csak a díszes kovácsoltvas nagykapuja dereng már csak föl halvány emlékeimben.
Elődeink és alkotásaik megbecsülése nélkül tisztes jövőt sem építhetünk, szeretjük bölcsen hangoztatni – aztán a gyakorlatban oly sokszor elfelejteni. Ezért olyan felvillanyozó, hogy a város kétezer éves történetéből csak egy pillanatot az utókorra örökítő sárga villanyos megmentésének terve talán mégsem futott vakvágányra.