Sok élményt adott az 1989-es esztendő - galéria

Sok emlékünk van 1989-ről – a közös nevező az, hogy nemigen tudtuk, mi vár ránk 1990-ben. A hatvanas, hetvenes évek szűk levegőjét már magunk mögött hagytuk, Mexikó traumáját is, amiért persze mi is a tésztát okoltuk, azt ették Détáriék, azért kaptunk egy hatost a szovjetektől, semmi másért, bosszúból a 88-as szöuli olimpián megmutattuk a világnak, milyen is a magyar virtus, mi is kiabáltuk Vitrayval, hogy gyere, kicsi lány, ússzál, Egerszegi meg úszott, helyettünk, értünk, mi is ott álltunk a dobogón, a nagydarab kelet-németek között. 

Hogy valami történni fog, azt tudtuk, éreztük – mert az biztosnak látszott, hogy ez így, ebben a formában tarthatatlan. Amikor például 1988 májusában kiderült, hogy Kádár János leteszi a lantot, szüleink nem találtak szavakat. Sőt, már akkor sem, amikor Gorbacsov bedobta a peresztrojka meg a glasznoszty szót a köztudatba – akkortól lehetett sejteni, hogy véget ér itt nagyon gyorsan az, ami évtizedeken keresztül a hétköznapokat folyamatosan szürkére satírozta ki. Vagyis: ebben kezdtünk reménykedni. 

Szerencsére érezte ezt Laufer László, lapunk fotóriportere is: lelkesen fényképezte az eseményeket, mintha tudta volna, hogy most, itt, a szeme előtt zajlik az igazi történelem. Kovács Béla emlékházának avatója, Antall Józseffel, 1989. július elseje, ennyi szerepel csak az akkori fotó hátulján, szigorúan a tények, semmi több – mai fejjel mi már tudjuk, hogy ez is egy koporsószege volt az előző világnak. Emlékezzenek hát velünk, nézzék végig a képeket, idézzenek emlékeket – mosolyogjanak, sóhajtsanak, bólogassanak mindentudóan. Mi is így teszünk.