2024.07.08. 14:00
Holokauszt tragédiája Pécsen: így zajlott a baranyai és pécsi zsidóság deportálása 80 éve
A pécsi és baranyai zsidóság deportálásának 80. évfordulója alkalmából tartott több napos megemlékezést a Pécsi Zsidó Hitközség, ezen történeti előadások is helyet kaptak. Lapunk a holokauszt pécsi eseményeinek, a baranyai és pécsi zsidóság deportálásának történeti áttekintésében kíván hiánypótló összefoglalóval szolgálni. Ebben a konferencia egyik előadója, Vörös István Károly, a téma szakértője volt segítségünkre.
Vörös István Károly szaktudását segítségül hívva először a pécsi zsidóság holokauszt előtti helyzetét tekintettük át, majd kitértünk a deportálás előzményeire, a gettók létrehozására, illetve a deportálás folyamatára. Végül szót ejtettünk a pécsi zsidóság második világháborút követő helyzetéről, az újrakezdés első éveiről. Vörös István Károly a téma részletes ismerője, ugyanis a neves Randolph L. Braham által szerkesztett A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiájához ő írta meg a baranyai zsidóság történetét.
Fotó: Löffler Péter
Az átfogó beszélgetést a Bama.hu podcast csatornáján is meghallgathatják teljes hosszában.
A baranyai és pécsi zsidóság élete a második világháború előtt
A második világháború eseményei és a holokauszt előtt Baranyában öt hitközség működött, köztük a pécsi volt a legnagyobb és legjelentősebb. A kisebb településeken élő zsidó családok is a nagyobb közösségekhez kapcsolódtak.
Az első világháború után, 1918-1921 között, Pécs szerb megszállás alá került, ami bár számos tragikus vonatkozással járt, azt is magával hozta, hogy a kommunista diktatúra és a fehérterror közvetlenül nem érintette az itt élőket. Ezzel együtt 1921 után az antiszemitizmus már a pécsi zsidókat is sújtotta.
A pécsi zsidóság lélekszáma 1920-ban érte el csúcspontját, majd fokozatosan csökkent, elsősorban a természetes szaporodás visszaesése miatt. 1941-ben, az utolsó békebeli népszámláláskor, a pécsi zsidóság létszáma 3200-3400 fő volt, amit további 500-600 fő, az ún. „zsidótörvények” által zsidóként meghatározott személy egészített ki.
A két világháború között a pécsi hitközség aktív vallási és közösségi életet élt. Fenntartottak egy népes iskolát, zsinagógát, imatermet, valamint jótékonysági egyesületeket és temetőt.
A nőegylet rendszeresen szervezett jótékonysági akciókat és menzát biztosított az egyetemista zsidó diákok számára. Egy tápintézet is működött, amely az őszi és tavaszi hónapokban ingyenes étkezést biztosított a rászorulóknak.
Ez az élénk és gazdag közösségi élet a „zsidótörvények” miatt lehanyatlott, és 1944. március 19-én, az ország német megszállásával ért véget.
Kiemelkedő zsidó személyiségek Pécsen a második világháború előtt
A második világháború előtt a zsidó polgárság meghatározó szerepet játszott Pécs város életében. A dualizmus időszaka volt a pécsi zsidóság „aranykora”, ekkor fejlődtek fel a hitközségi intézmények, jöttek létre nagyobb, zsidókhoz köthető vállalkozások és bankok, ekkor játszottak vezető szerepet a város polgárosodásában. Például Engel Adolf indította el az ipari jellegű szénbányászatot Komlón, Pécsen parketta gyárat működtettek a mai Árkád helyén. Közfürdőt is létrehozott, melyről a mai Fürdő utca kapta a nevét.
Forbát Arnold, a Pannónia sörgyár igazgatója, jelentős szerepet játszott a sörgyár részvénytársasággá alakításában és regionális nagyüzemmé alakításában. Az ő fia volt Forbát Alfréd, kiemelkedő építész. Fürst Gyula a Kereskedelmi és Iparkamarában töltött be vezető tisztséget, míg Tausz Gyula a bankvilágban volt meghatározó személy, bankháza a Kazinczy és a Király utca sarkán állt.
Jelentős szerepet játszott a városban a zsidó értelmiség, különösen az orvosok és ügyvédek körében. Itt említhető többek között Nemes Vilmos ügyvéd, akit 1918-ban Perczel Miklós főispán nemesi címre terjesztett fel, és Szántó László orvos, aki a Tímár utcai szeretetotthon névadója lett, illetve Schwarz Vilmos, aki évtizedekig városi tiszti orvosként szolgált.
A zsidó hitközség és a városi elit között jelentős kapcsolódási háló alakult ki, főleg az üzleti és politikai szinten, bár a magánéletben kevésbé érintkeztek. Sajnos, a második világháború és a holokauszt tragikus véget vetett sokuk életének: az említettek közül Szántó László visszajött a táborból, Schwarz Vilmos, Forbát Arnold és Fürst Gyula nem.
A zsidóság a pécsi társadalomban a holokauszt előtt
A világháborút megelőzően a pécsi zsidóság általában békésen élt a városi közösségben, különösen 1921 és 1944 között. Bár időnként előfordultak antiszemita megnyilvánulások, ezek leginkább az egyetemi ifjúság szélsőjobboldali csoportjaitól, nem pedig a helyi polgároktól származtak. Igaz, 1921-ben a Nemzeti Kaszinó négy zsidó polgárt kizárt soraiból, ami már az antiszemitizmus jele volt az elit körében is. Azonban ezek az incidensek általában elszigeteltek maradtak.
A vallási különállás miatt magánéleti elkülönülés volt jellemző. A szerb megszállás (1918-1921) alatt a pécsi zsidók és a helyi politikai elit, Nendtvich Andor polgármesterrel az élen, együttműködtek a megszállók ellen.
Néhány visszaemlékezés és levél, például Arató Jenő törvényszéki bíró és Visy László visszaemlékezései, bepillantást nyújtanak ebbe az időszakba, de ezek száma korlátozott. Az alsóbb társadalmi osztályokból, különösen a termelő rétegekből nem állnak ilyen források rendelkezésre.
Összességében, bár nem lehetett teljesen harmonikusnak nevezni az együttélést, békés és integrált közösségként működtek a pécsi zsidók.
A deportálásokhoz vezető társadalmi és politikai folyamatok
A deportálásokhoz vezető folyamatot számos tényező befolyásolta.
Az 1910-es évektől kezdve, különösen az első világháború idején, a sajtó elkezdte a közvélemény kondicionálását a zsidóellenességre. A zsidókat károsnak és élősködőnek állították be, valamint olyan vádakkal illették, mint a hazaárulás és a katonai szolgálat elkerülése.
A numerus clausus és a gazdasági világválság tovább erősítette az antiszemitizmust, míg a náci Németország felemelkedése és agresszív propagandája fokozta a zsidóellenes érzelmeket Magyarországon. A politikai élet egyre inkább jobbra tolódott, különösen Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején, és azt követően.
Az 1940-es években a zsidóellenes törvények tovább súlyosbították a helyzetet, például 1941-ben megtiltották a zsidók és nem zsidók közötti házasságot, szexuális kapcsolatot. Mire 1944-ben a német megszállás bekövetkezett, a pécsi lakosság egy része ellenséges volt a zsidókkal, míg egy kisebb része segített nekik. A lakosság túlnyomó többsége azonban közömbös maradt, elfordította a fejét, amikor szomszédaikat gettóba hurcolták.
A gettósítás és a deportálás folyamata Pécsen és Baranyában
A pécsi és baranyai zsidóság tragédiája 1944-ben a német megszállással kezdődött, amelyet a Gestapo és a helyi hatóságok szigorú intézkedései követtek. Alábbi részletesen bemutatjuk a megszállás kezdetétől a gettósításig és végül a deportálásig tartó folyamatot, amely során több ezer zsidó vált áldozattá.
A német megszállás és a Gestapo megjelenése
Március 19-én német csapatok vonultak be Pécsre, a Dráva felől. Velük együtt érkezett a Gestapo, amely az 1939-ben átadott zsidó szeretetházban (a mai Tímár utcai szeretetotthon épületében) rendezkedett be, és az ország más, nagyobb településeihez hasonlóan itt is létrehozták az úgynevezett pécsi Központi Zsidó Tanácsot. A hitközség megszűnt, egyesületeit felszámolták, az iskola már áprilisban bezárta a kapuit. A zsidó tanács volt az a testület, amely 1944-től a német megszállók, a Gestapo, illetve a városi közigazgatás akaratát közvetítették a zsidóság felé.
Teljes kifosztás és elnyomás
A német megszállók és a városi közigazgatás, Esztergár Lajos polgármester vezetésével, szigorú intézkedéseket vezettek be, a kollaboráns kormányzat elvárásainak megfelelően. Az országos rendeletek végrehajtása révén Pécsen is elkezdődött a zsidók összeírása, a megkülönböztető sárga csillaggal való megjelölése. A sárga csillagot minden hat éven felüli zsidónak tekintett vagy önmagát zsidónak valló embernek külső ruházatán viselnie kellett, ha elhagyta otthonát.
A zsidó lakosság fokozatos korlátozása és teljes kifosztása következett. Először korlátozták az utazási lehetőségeiket, majd elkezdték fokozatosan elvenni tulajdonukat, például rádióikat, telefonjaikat, kerékpárjaikat, fényképezőgépeiket, vadászfegyvereiket és távcsöveiket. Ez a folyamat 1944. április 16-án tetőzött, amikor minden vagyonukat zárolták, beleértve a takarékpénztári és bankbetéti számláikat, megtiltották az ingatlanok eladását, és tízezer pengő feletti készpénzkészleteiket is be kellett szolgáltatniuk.
Gettók létrehozása Pécsen és Mohácson
Április 28-án jelent meg az úgynevezett gettórendelet. A baranyai zsidóság egy körülbelül 900 fős részét a Dráva menti településekről már ekkor Siklósra, majd Barcsra szállították, és májusban a haláltáborba, Auschwitzba hurcolták.
Baranyában két településen, Pécsen és Mohácson alakítottak ki gettót a helyi hatóságok.
A pécsi gettót május 8-án nyitották meg, a MÁV bérház lett a központi épülete. A gettó a bérház körüli családi házakra terjedt ki, egészen a Kassa utcáig és délen az akkor Bánffy Dezső utcának nevezett, ma már Mártírok útjaként ismert utcáig. E területen több mint háromezer, a Dunántúl sajtóhíre szerint 3400 zsidót zsúfoltak össze.
Az emberek szuterénekben, folyosókon laktak, egy-egy szobába akár 2-3 családot is elhelyeztek, különböző közösségi épületek nélkül. Később a polgármester engedélyezte egy ideiglenes kórházbarakk építését.
A gettóból tilos volt kilépni, csak munkára vezényeltek ki embereket városi vagy magán üzemekbe, például a városi kertészetbe. A keresztény lakosokat kitelepítették a területről, a zsidóknak meg kellett fizetniük a lakások lakbérét. Esztergár Lajos polgármester még kerthasználati díjat is kivetett rájuk, az ott termett zöldségek becsült árát is kifizettette a betelepítettekkel.
A gettórendelet feltételes módot használt, mondván, a polgármester létrehozhat elkülönített területet a zsidók számára. Ennek ellenére a magyarországi polgármesterek túlnyomó többsége, köztük Esztergár Lajos is, ezt parancsnak tekintette. Borbola Jenő, a pécsi rendőrség tényleges vezetője, valamint a Gestapo helyi vezetője együtt jelölték ki a gettó helyét a pécsi polgármesterrel. Esztergár Lajos különösen precízen hajtotta végre az országos rendeleteket, sőt, időnként még túllépett azok keretein is
– mondta el Vörös István Károly.
A helytörténész leszögezte, bár Esztergár nem volt gyilkos, sem vérengző gazember, a holokausztban játszott szerepe miatt úgy látja, méltatlan arra, hogy példaképként tekintsünk rá.
– Meghurcolni nem kell, de dicsérni sem, reálisan kell a szerepét is megítélni, véleményem szerint – fogalmazott Vörös.
A pécsi járás kis falvaiban élő körülbelül száz zsidó szintén Pécsre került az elzárt területre.
A június 27-28-án végrehajtott összeírás során 2711 személyt számoltak össze a gettóban, a korábban említett 3400-as létszámhoz képest a különbség abból adódik, hogy sok zsidó férfit munkaszolgálatra hívtak be időközben.
Baranyában a másik település, ahol gettó jött létre Mohács volt, itt külön gettóba zsúfolták a városban élő, illetve a déli határsávon és Pécsen kívül a baranyai települések zsidó lakosait.
Június 29-én a pécsi gettó lakóit a Lakics-laktanyába terelték át, amely a mai fogászati klinika helyén állt. Baranyában ez lett a gyűjtőhely, majd úgynevezett bevagonírozási központ, ahonnan a haláltáborba szállították a zsidóságot.
– Június 29-én ide érkeztek a mohácsi gettók lakói is, akik körülbelül 1200-an voltak. Július 2-án a Tolna megye déli részéről, Baranya és Tolna határán fekvő területekről Bonyhádra koncentrált zsidókat is Pécsre szállították, 1000-1100 fővel növelve a létszámot. Így július első napjaitól kezdve, július 4-ig, mintegy 5000 ember zsúfolódott össze az akkori lovassági Lakits-laktanyában.
Július elején lezajlottak a deportálások a haláltáborba
Eleinte különválasztották a férfiakat és a nőket a lovardában és az istállóban, de amikor megérkeztek a bonyhádiak, a családokat már nem lehetett elkülöníteni.
Egy-egy bokszban, ami körülbelül akkora volt, mint a kis stúdiószoba, amiben épp beszélgetünk, akár 18-20 ember is lakhatott. Az udvaron mindössze egy vízcsap állt rendelkezésre. Sokan öngyilkosságot követtek el vagy meghaltak a stressz és trauma következtében, főleg idősek. Itt már a csendőrség és a német katonaság őrizte őket.
Július 4-én a pécsi zsidókat elindították a deportáló vonattal. Őket a MÁV bérházzal szemben lévő ipari vágányokhoz terelték, ahol körülbelül 70-80 embert zsúfoltak be egy vagonba, amelyek gabona- és/vagy marhaszállító vagonok voltak. A vagonok mérete nagyjából kétszerese volt egy kis szobának, 70 embernek pedig csak két vödör állt rendelkezésére, az egyik ivóvíznek, a másik a testi szükségletek kielégítésére szolgált. Július 6-án pedig a gyűjtőhelyen maradt zsidókat is elvitte a deportáló vonat.
A pécsi zsidókat július 4-én indították útnak, és július 7-én érkeztek meg Auschwitzba. Ez három napig tartó, zsúfolt utazást jelentett a nyári hőségben. Útközben, talán, ha kétszer kinyitották a vagonok ajtaját. Az érkezés után a túlnyomó többségüket, beleértve az időseket, a kisgyermekes nőket, a 16 éven aluli gyerekeket és a munkaképtelen betegeket, azonnal a gázkamrákba vitték és megölték, holttesteiket elégették
– idézte fel az embertelen múltat Vörös István Károly.
A többieket rabszolgamunkára tartalékolták és különböző táborokba szórták szét. Bár nagyjából nyomon követhető, hogy a pécsi zsidók mely táborokba kerültek, pontos információk erről nincsenek
– tette hozzá.
A pécsi zsidóság a holokauszt után
A tragédia során Pécsről mintegy ötezer ember eltűnt. A deportáltak között elhunyt a város értelmiségi és gazdasági elitjének jelentős része, beleértve orvosokat, ügyvédeket, kereskedőket, ipari vállalkozókat és bankárokat.
1944. november 29-én szovjet csapatok, elsősorban ukrán és bolgár egységek, megszállták a várost. December 5-én megalakult a Pécsi Zsidók Tanácsa nevű testület, amely a visszatérő vagy addig bujkáló zsidók közül állt össze, illetve a városban maradt mintegy 300-350 zsidó, akik a törvények által kivételezettek voltak, például egyik szülőjük keresztény volt. Őket nem deportálták, hanem nyilasok egy József utcai házban különítették el, és bár eredetileg tervezték gyalogos elhurcolásukat a nyugati határ felé, a közigazgatás és rendőrség széthullása miatt ez nem valósult meg.
Ez a zsidó tanács megpróbálta segíteni a hazatérőket. Az adatok szerint sok visszatérő zsidó nem volt eredetileg pécsi, hanem a környező falvakból érkeztek, mivel Pécsen biztonságosabbnak látták a megélhetésüket. Idővel Budapesten árván maradt gyerekeket is befogadtak, s árvaházat rendeztek be a zsidó iskola épületében.
Sokan a munkaszolgálatot túlélő férfiak közül budapesti nőket vettek feleségül, mivel Budapesten a nyilas terror ellenére a deportálások elmaradása miatt több nő maradt életben.
Az izraelita hitközségben 1945 novemberében, az Új Dunántúlban közzétett statisztika alapján a háború után visszatérő zsidók között a holokauszt előtti pécsi zsidó közösség kevesebb mint 10%-a volt jelen. Ez azt jelenti, hogy a közösség mintegy 90%-a elpusztult.
A Pécsi Zsidó Hitközség formálisan 1945 augusztusában alakult újjá. 1945-46-ban a nagy ünnepeken és egyes vallási funkciók ellátásában alkalmilag idelátogató rabbik segítettek, köztük a dunaföldvári rabbi, Scheiber Sándor, aki később országos hírű vallási vezető és hebraisztikai tudós lett. 1947-ben az ifjú dr. Schweitzer Józsefet választották meg Pécs rabbijának, aki akkoriban fejezte be a rabbiképzőt. Ezzel normalizálódott a hitélet a pécsi közösségben. Schweitzer József 1981-ig látta el a rabbi teendőket, emlékét máig nagy tisztelet övezi a pécsi zsidó közösségben.
