A saját életünk hazugságaival való szembenézésre is hív a darab

Az előadás sajátos, különös tragikomédiaként indul, a néző azonban fokozatosan ismerheti fel a cselekmény abszurditása mögött rejlő fájdalmas igazságokat. 

Max Frisch darabjának cselekménye egy tehetős üzletemberről, Biedermannról szól, aki feleségével együtt borzadozva hall környezetében és olvas az újságokban a gyújtogatókról, akik házalóknak álcázva padlásokra fészkelődnek be, később pedig felgyújtják azokat, gyakran a ház és a lakók pusztulását okozva. 

Biedermannál is megjelenik egy termetes férfi, Schmitz, aki munkanélküli hajléktalanként, egykori birkózóként mutatkozik be. Bár a házigazda kezdettől gyanakodik rá, befogadja padlására a furcsa férfit, aki hamarosan „megkettőződik” – megjelenik barátja, Eisenring, az egykori pincér is. A cselekmény abszurditása abban áll, ahogyan a szemünk – és a házigazdák szeme – előtt válik egyre egyértelműbbé, hogy a két férfi gyújtogató, akik egyre kevésbé titkolják szándékaikat. A „jó házigazdák” azonban önmagukat becsapva vonakodnak szembenézni a ténnyel, s egyre nagyobb teret engednek otthonukban a vendégeknek, pontosabban a betolakodóknak. 

A darabot az 1950-es években írta svájci szerzője, s későbbi értelmezői változatos történelmi és társadalmi eseményeket és hatásokat véltek felfedezni mögötte. A néző önkéntelenül is asszociálhat a 20. század két pusztító diktatórikus rezsimjére: mind a nácizmus, mind a kommunizmus képes volt megtéveszteni az embereket, akik még ha látták, érezték, tudták is a körülöttük zajló borzalmakat, féltek tiltakozni, féltek változtatni. 

A szerző azonban nem kívánt konkrét párhuzamokat vonni, s így járt el Mikuli János rendező is. Ez a bölcs döntés megmenti az előadást attól, hogy bármely aktuális vagy történelmi jelenség részleteit próbálja belemagyarázni a látottakba, az értelmezést meghagyja a nézőknek, akik saját „élethazugságaikra”, önbecsapásaikra, és ezek mögött álló félelmeikre ismerhetnek. 

A darab a felszínen gyakran humoros, a díszlet takaros polgári idillt idéz, mindezek mögött azonban általános emberi tapasztalatra ismerhetünk, és ha tetszik, ha nem, az előadás végén önkéntelenül is fel kell tennünk magunkban a kérdést: a megszokott kényelmünk és békénk látszólagos megőrzése, valamint a fájó igazság beismerésétől való félelmünk minket milyen önbecsapásra késztet? 

A JESZ Biedermannja arra is rávilágít, a konformista semmittevés, a valósággal való szembenézés gyáva elutasításából és az önbecsapásból fakadó problémák nem állnak meg az elsődleges elszenvedőknél, továbbgyűrűznek a világban. Biedermann és felesége a végig sejthető tragikus végkifejletet ezer ponton megelőzhették volna, de végül sosem tették, ezzel pedig teret engedtek a gyújtogatóknak ámokfutásuk további folytatására.