Nehéz kiszabadulni a házi karanténból a nyaralást követően

Dédszülőket látogattunk meg Erdélyben, a jelenlegi határtól úgy 350 kilométerre fekvő Marosvásárhelyen. Maros megye székhelye nagyjából Péccsel azonos lélekszámú, 130 ezren lakják, fele-­fele arányban magyarok és románok. A magyar történelmi emlékekben gazdag város nem tartozik, nem tartozott a legfertőzöttebb területek közé a koronavírus-járványban, ahogyan a magyarok lakta megyék többsége sem. Románia viszont sárga besorolást kapott pont akkor, amikor már Erdélyben voltunk a rokonoknál.

Ez pedig azt jelentette, hogy idehaza kéthetes karantén várt ránk, amiből akkor lehetett csak idő előtt szabadulni, ha elvégzünk két PCR-tesztet és azok negatívak lesznek. De csak abban az esetben, ha mind az ötünk – három felnőtt és két gyermek – tesztje is ugyanilyen eredménnyel végződik, miután egy háztartásban töltjük a karantént. Az is lényeges volt, hogy már az első negatív PCR-teszt után elengednek, mivel azokért még nem kellett fizetni, ezért vállaltuk be.

Hazafelé szombat éjjel érkeztünk meg Ártándra, a magyar határon aztán egy maszkot és kesztyűt viselő mentőorvos megmérte a lázunkat, és gyors szöveges tesztet is kitöltött, a rendőröktől pedig határozatot kaptunk, hogy karanténba kerülünk.

Vasárnap hajnalban érkeztünk Pécsre, s mivel korábban is arról értesültünk, hogy a rendőrség majd mindennap ellenőriz bennünket, arra számítottunk, hogy már aznap jönnek, de egészen csütörtökig nem látogattak meg bennünket. Bár nem is mentünk sehova, ételt is kaptunk a rokonoktól, és azóta már sokkal keményebben ellenőrzik a karanténban lévőket.Hétfőn felhívtuk a helyi járványügyi osztályt – az ott dolgozó ügyintézőnkkel később szinte napi kapcsolatba kerültünk, egész héten igyekezett segíteni. Volt is miben.

Tőle tudtuk meg, hogy a PCR-tesztet a mentők végzik el, akiktől viszont a háziorvosunknak kellett azt megrendelnie. Mivel ötünknek négy különböző orvosa volt, akik persze eltérő időpontban rendeltek, így már ez is külön kihívás volt. De a dolgot tovább bonyolította, hogy egyikünk nem baranyai lakos, a győri járványügyhöz tartozó faluban él, ráadásul háziorvosa csak helyettesített. Nem is volt nagyon segítőkész, végül a sokadik telefon után a karanténunk helye szerinti pécsi háziorvos rendelte meg a hiányzó tesztet számára.

Az idegeskedéstől eltekintve ekkor még minden sínen volt, hiszen már kedden mind az ötünktől levették a mintát a mentősök. A vizsgálat elkészültére huszonnégy órát mondtak, ami pedig elég gyorsnak mondható. Igen ám, de aztán közülünk két felnőtt eredményét nem látta a helyi járványügy a rendszerben. Újabb körök, telefonok és várakozás. A Győr-Moson-Sopron megyei háziorvost nem lehetett elérni, az egyik pécsi orvos pedig nem rendelt aznap, csak másnap délután. Aztán kiderült, hogy az 5 tesztből egy sikertelen lett – ez előfordulhat –, ezt viszont nem rögzíti az a rendszer – ezért újabb köröket kellett futni, ami miatt elveszett két nap.

A másik felnőtt eredményét pedig csak a győri járvány­ügyesek tudták megnézni – persze ez is csak külön telefonálgatás után derült ki. Ekkor már csütörtök volt, de még mindig csak egyikünk kapott feloldást hivatalosan.

A pécsi járványügyisek rendkívül segítőkészek voltak – ahogyan a mentősök is –, végül nekik köszönhető, hogy pénteken már négyünknek volt papírja arról, hogy negatív lett a teszt eredménye, aztán pedig szombaton megkaptuk az utolsó dokumentumot is.

A kéthetes karantént sikerült így megfeleznünk, kérdés, hogy megérte-e? De legalább tudjuk, hogy nem kaptuk el a vírust.