A „diszesség” nem akadály – Ismert emberek beszéltek a megpróbáltatásaikról

– Honnan a témaválasztás?

– A diszlexiásokkal való szoros kapcsolatom a családi érintettség és a szakmai érdeklődésem, elhivatottságom miatt alakult ki. Az elmúlt 25 év alatt számtalan gyermeket, fiatalt vizsgáltam, illetve terápiáztam. Az önértékelésük gyakran rendkívül sérült, a családon vagy az iskolai közösségeken belüli helyzetük elkeserítő. Sokan extra képességekkel rendelkeznek, nem ritka köztük a kimagasló intelligenciájú és kreativitással rendelkező, ennek ellenére általában nem tudnak az emberek sikeres magyar diszlexiást említeni. Arra voltam kíváncsi, milyen úton kellett végigmenniük, amíg révbe ért az életük. Be szeretném mutatni, hogy mit érhetnek el, ha a képességeiket kibontakoztathatják.

– Mi alapján választotta ki az interjúalanyokat?

– Nyitott szemmel, füllel kellett a médiát figyelnem, egy-egy elejtett mondatból, utalásból tudtam, hogy ők is példaképek lehetnek az olvasónak. Így vettem fel a kapcsolatot például a világbajnok és üzletasszony Béres Alexandrával, a József Attila-díjas íróval, Dragomán Györggyel és a médiában dolgozó Szabó Gabriellával.

– Szívesen beszéltek erről?

– Mindegyikük azonnal igent mondott. Érezték, értették, miért fontos a sikeres diszlexiások bemutatása. Elmondhatatlanul hálás vagyok nekik. A legtöbbjük nyilatkozatából kitűnik, hogy iskolásként mennyi megszégyenítés érte őket. Őszintén idézték fel – sokszor könnyes szemmel – azt az ívet, amit befutottak. Többen elmondták, hogy erről a témáról még soha sem beszélgettek.

– Lát változást azzal kapcsolatban, hogy az oktatási rendszer és a társadalom hogyan viszonyul a diszlexiásokhoz?

– Érdemi előrelépés nincs. A most 30–35 év felettieknél még diagnosztizálás sem történt annak idején. A fiatalabbak ugyan jó esetben kaptak már szakvéleményt, de lényegi segítséget, az erősségeikre építő pedagógiai támogatást nem. Társadalmi szinten sem mozdul körülöttük jó irányba semmi. A legjellemzőbb reakció a mai napig az, hogy a többség sajnálkozva, a problémát degradálva legyint, hogy csak kibúvót keresnek, lusták.

– Az élettörténetekben van valamilyen közös tanulság vagy üzenet?

– Reményeim szerint, aki érintettként végigolvassa az interjúkat, érezni és hinni fogja, ha sokkal több energiával és kitartással jut is el a céljai megvalósításához, a „diszesség” nem akadály. A zene, a sport, egy-egy szakterület magas szintű ismerete, de akár egy nyelvvizsga elérhetetlennek tűnő vágya, az emberi értékek megőrzése, a másik tisztelete és elismerése győzelemre fogja vinni.

Sokat segített

Horgas Tamásné tanítóként kezdte a pályafutását, 15 évig a pécsi 1-es Gyakorlóban dolgozott. 1990 óta tanulási problémával küzdő gyermekekkel foglalkozik: nyolc éven át az Illyés Gyula Általános Iskolában fejlesztőpedagógusként, majd 13 éven át, nyugdíjazásáig a Nevelési Tanácsadóban segítette a diákokat. 2000-ben megalapította a Dyslexiás Gyermekekért Baranyában Egyesületet. Akkreditált képzéseket vezetett a diszlexia korai felismerése, prevenciója és terápiája témakörben pedagógusok, védőnők számára. Két fia közül az egyik villamosmérnök, a másik extrémsport-oktató.