A mókás, kedves nyelvezet jól eladja a darabot

Talán hogy kiéheztessék a nézőt a Kávécsarnok – Tűzoltó előadásra, melyről tömören csak azt mondhatom, ilyen parádés színészi játékkal évek óta nem találkozhattunk. Darabont Mikold és Köles Ferenc hatalmasat alakít, és a harmadik szereplő, Vlasits Barbara csak azért kap kevesebb dicséretet, mert sokkal visszafogottabbak a lehetőségei. Arra viszont érdemes odafigyelni, amint a XX. századelő úri dámájából átalakul egyszerű szolgálólánnyá.

Kávécsarnokban indul az előadás, száz évvel ezelőtti világban, ahol a polgárok „arisztokrata” stílusában diskurálnak, és ez a nyelvezet önmagában megér egy előadást, annyira tiszta és emberi – időnként van is egy olyan gondolata a nézőnek, mint ha Hobbitfalván figyelné a dolgok állását. Nincsenek benne fülsértő kötőszavak, s még a legindulatosabb kirohanás is felér egy mai udvarlással. Apropó udvarlás. Valójában mindkét egyfelvonásos egy párkapcsolatról, a szerelem indulásáról szól, éppen csak gyökeresen más társadalmi környezetben. A Tűzoltóban ugyanis már egy falusi életkép elevenedik meg, tájszólással, ami még poénosabbá teszi a diskurzust.

Köles Ferenc Debrecen környékéről hozza ízes beszédét, Darabont Mikold pedig Erdélyből. Sokkal tüzesebb a második egyfelvonásos, a kor társadalmi normáit átlépve és kikacagva, ahol a színészeket dicséri az is, hogy a jelenetek nem válnak abszurddá, groteszkké. A két főszereplő ugyanis nem csak a beszédében, de a játékában is rendkívüli.

Nem aktuális a téma – vélekedett kifelé menet egy néző. Szerintem viszont a szerelmi szál mindenkor helyén van. Hogy a nyelvezet ilyen parádésan aládolgozik a társadalmi közegnek, az Szép Ernőnek köszönhető, az viszont Darabont Mikoldnak, Köles Ferencnek és Funk Iván rendezőnek, hogy nem lesz az egészből egy kötelezően felmondott lecke, hanem sokkal inkább egy régóta várt színházi élmény.