Rachel Stone egyelőre még nagyon messze van az „A” ligától - Ön szerint is?

Hát én a történetük mélységét, logikai csavarosságát ötös skálán kettesre értékelem, ráadasul a középiskolában mindkettő egyes lenne, mert nagyon olyanok, mint amikor egymásról puskáznak az alkotók. Szóval a Tom Cruise verzió is igen gyenge volt a sorozat korábbi elemeihez képest, de a tervek szerint nagyon hasonló, csak női főszereplős sorozatnak szánt debütáló Rachel Stone (Ethan Hunt női alteregója Gal Gadottal a címszerepben) még ennél is egyszerűbb és gyengébb. Azt nem mondom, hogy nem lehet egyiket sem megnézni, ha az embernek van üres és felesleges 2-3 órája, de az biztos, hogy három nap múlva alig emlékszik belőlük valamire, legfeljebb egy-két látványos villanásra. 

A „női James Bond”, mert a szakmabeliek így is jelölik olykor a Rachel Stone sztorit, annyiban gyengébb, hogy itt kaszkadőrökkel vették fel a húzós páros ejtőernyőzéseket, sivatagi és jeges jeleneteket, a nagyobb bunyózásokat, nyilván a modellszépség Gal Gadottól nem lehet elvárni, hogy például motoros sín hasítson a fák közt egy meredek hegyoldalban vagy nagyteljesítményű motorkerékpáron szlalomozzon a kamionok között. Az viszont zavaró hogy ezek a jelenetek mindig sötétben, vagy sötét bukósisakban zajlanak, hogy még véletlenül sem keresse senki a hasonlóságot a főszereplő és a kaszkadőr között. 

Apropó hegyoldali és egyéb száguldások. Időnként alig ütötte meg a CGI-s akciójelentek színvonala a videojátékokét, és rengeteg volt a logikátlan elem. Másrészt talán jól is elsülhetett volna az a gondolat, hogy egy női titkosügynököt időnként nem az ésszerűség, hanem az érzelmei vezérlik, de ilyen véletlenszerűen alkalmazva az érzelmi vonalat csak fölösleges kavarodáshoz, érthetetlen döntések sorához vezetett. Az viszont egyedi új welem, hogy ennyi női akcióhős még soha nem szerepelt egy filmben, hacsak a Charlie angyalait ide nem soroljuuk. 

Mondjuk a helyszínek (Lisszabon, Izland, Szahara) látványképe folytatta a nagy elődök gyakorlatát, időnként mégis úgy érezte az ember, mintha egy húsz évvel ezelőtt készült akciófilmet látna, időnként vetített háttérrel. No és ha már egyszer szuperügynökről van szó, akkor nem ártana megtanítani a főhőst jobban verekedni, mert a főgonosz többször is lealázta a közös bunyóik során. A szereposztás sem sokat tett hozzá. A másodvonalas színészek között Gal Gadot valóban kitűnt a szépségével, de nem a játékával. 

Az arcmimikája például nulla, végig olyan merev volt a tekintete, mintha egy szobrot kellett volna megformálnia. Az már csak apró bosszúság ezekután, hogy a történet erősen az MI7-re hajazott, csak itt nem egy kulcs darabjait, hanem egy olyan kulcsot (A szív) kellett megkaparintani, ami egy bármit azonnal feltörő, a technikákat, a szoftvereket bárhol megnyitó kvantumszámítógépet vezérelt. Szóval gyenge történetet kaptunk, közepes kivitelezéssel, gyenge játékkal, miközben végig ott volt az emberben az érzés, mint annak idején Roger Moore esetében az Angyal kalandjaiban, ahol Simon Templar bármilyen bajba került, biztosak lehettünk, hogy a végén győzedelmeskedni fog. Összességében születtek már ennél sokkal jobb akciófilmek, de ha nagyon unatkozunk, s két órán át semmiképp nem szeretnénk gondolkodni, akkor meg lehet nézni. 

Rachel Stone – Mindent vagy semmit (Heart of Stone) 

Amerikai thriller

Netflix