A város pénzéből építették fel a legendás mohácsi selyemgyárat

Ha valaki a részletekre is kíváncsi, leghelyesebben talán akkor jár el, ha az 1976-ban kiadott Baranyai Helytörténetírás kötetét kezdi tanulmányozni – olvasható a Mohácsi Újság.hu hírportálon. Abban ugyanis B. Horváth Csilla foglalkozott a témával. Műve címe: Adatok a mohácsi selyemfonó történetéhez az alapítástól a részvénytársaság megalakulásáig, 1905–1923.

A szövegből szemezgetve kiderült, hogy az eperfákon rengeteg selyemhernyót tenyésztettek, annyit, amennyit a létező gyárak már nem voltak képesek feldolgozni. Ezért hát 1900-ban Győrött, egy évre rá pedig Komáromban építettek üzemet. Lassan Mohács is célterületté vált, minderre azonban 1905-ig kellett várni. Előtte rengeteg szervezés, tervezés történt, de néha elakadtak a dolgok. A sajtó már akkor sem idegenkedett a hatásvadász megfogalmazásoktól. Ennek egyik iskolapéldája az, miszerint „a földművelésügyi kormány döntése egy fénysugárt lövellt városunk életének eddigi szomorú éjszakájába”.

A képviselő-testület tagjai voltaképpen hoppon maradtak észszerű elképzelésükkel, mert a városatyák abban bíztak, az állam megveszi tőlük a réginek mondott sóházi teleknek az Erzsébet tértől délre eső részét, majd saját költségén építi meg a selyemgombolyítót. A fővárosban mindezt nem így vélték. A miniszteri meghatalmazott levele szerint a városnak, vagyis a mohácsi polgároknak összesen 120 ezer koronával kellett hozzájárulniuk az építkezéshez. Ehhez csatlakozott egy ötven évre szóló kölcsönszerződés, vagyis hosszú futamidővel lehetett kiegyenlíteni a hitelt, amit az állam előlegezett meg. Mivel a gyár évi 80 ezer koronát biztosított keresetként a rászorulóknak, hát még a szigorúbb feltételek is elég vonzónak tűntek a fejlesztéshez. Amúgy meg Baja, illetve Verbác bejelentkezett a selyemüzletre.

Az 1904 januárjának végén megjelent egyik újságcikkben említést tettek a szavazás menetéről is. Az 53 voksolásra jogosult városi elöljáró közül 40 jelent meg. Közülük 36 igennel felelt, hárman ellene voltak, egy meg tartózkodott. Az ellenzőket nemes egyszerűséggel gyászhuszároknak titulálták az írásban, akik nem viselték a szívükön a település fejlődését. Természetesen kiírták a versenytárgyalást, ahol az nyert, aki a tervezett összegnél kevesebbért vállalta a munkát.

A megbízást Schlauch és Károlyi nyerte el, aki öt százalékot engedett. Akadt mohácsi jelentkező is, de Radó Leó és Sándor végül nem rúghatott labdába, mivel csak 4,85 százalékos engedményt ígértek. A munka gőzerővel kezdődött meg, de akadt benne csúszás, hiszen 1904. december utolsó előtti napján kellett volna tető alá hozni a házat, majd 1905. június 1-ig mindent befejezni. A dolog azonban csupán decemberre valósult meg. Ezt követően, a következő esztendő januárjában már munkásnőket verbuváltak 13–20 éves korig, legalább 100 főre számítottak a vezetők.

Az 1922-ben leszerelt gyárat 1923-ban indították újra. A harmincas évek elején a világgazdasági válság okán leállt a termelés. Utána, már 1934-ben a Soproni Selyemipari Rt. vált a tulajdonossá. Rendben is mentek a dolgok 1944-ig, amikor a visszavonuló német csapatok tettek komoly károkat a telepen, de 1945-ben ismét felzúgtak a szövőgépek. Egy nagy fejlesztés is történt, az 1960-as években még üvegszálas ipari szövetet is készítettek az üzemben.