Vári Éva: nem hiszek abban, hogy színház nélkül is van élet

– Mikor kezdte a játékot?

– Nagykanizsáról indultam, és 18 éves koromtól vagyok színpadon. Kaposváron kezdődött, aztán 1963-tól harminc gyönyörű pécsi év következett. Majd negyedszázadon át játszottam a fővárosban, de ebben az időszakban is hetente hazautaztam Pécsre, mert Budapesten csak bérleményben éltem.

– Megkapta volna a legmagasabb szakmai és állami díjakat, ha 52 évesen nem megy fel Budapestre játszani?

– Sajnos nem. De nem csak ezért nem bántam meg soha a váltást. Eredetileg egyébként csak félállásra vállalkoztam, és rengeteget ingáztam. Mindemellett akkor is sokat játszottam Pécsett, amikor már főállásban voltam a fővárosban. Akkor például a Harmadik Színházban számomra igen kedves előadásokban játszhattam. Másrészt az Orlai Produkcióval rendszeresen szerepeltem a Pécsi Nyári Színház sorozatában, közülük egyik kedvencem a Hat hét, hat tánc volt Kulka Jánossal.

– Mikor és miért lett újra egyértelműen pécsi?

– Három esztendeje adtam vissza a megbízásaimat menő szerepekben és hazaköltöztem, mert már nem akartam annyit utazni. Orlai Tibor most is hétről hétre felhív, hátha meggondoltam magam, de már nem vállalok budapesti játékot. Pécsett viszont bármikor, ha úgy gondolják, hogy szükség van még rám és megfelelő a feladat. De elfáradtam, kell már egy kis pihenés is.

– Hogy kapcsol ki?

– Leggyakrabban olvasással. Zenét nem hallgatok, zajos volt a szakmám, a csendet igénylem.

– Legendás Piaf alakítását idézve, tényleg nem bán semmit sem az életében?

– Én nem gondolkodom visszafelé, hogy mi lett volna, ha... Biztos, hogy voltak rossz és jobb húzásaim, ezen már nem tudok változtatni. Engem az érdekel, hogy a mai napom jó legyen és még egy-két nappal előre gondolkozom.

– Ha számvetés, az eljátszott szerepei közül melyek a kedvencei?

– Én ezt úgy látom, hogy legalább kétszáz szerepet alakítottam életemben, s négyben talán biztos jó voltam. Az ember örökké elégedetlen, mindent lehet jobban csinálni. A Piaf biztos köztük van, hiszen több mint ötszázszor ment, a pécsi előadások közül még a Kvartettet mondanám, abból is volt kétszáz bemutató, de a Macskajátékot is imádtam. A Rose monodráma pedig egy külön fejezet volt, mert egyedül kellett két órán át fenntartani a közönség figyelmét.

– Volt, ami mégis kimaradt?

– Nem volt soha szerepálmom. Talán csak annyi, hogy játszani szerettem volna Molnár Ferenc-darabokban, mert passzol nekem az a világ. Ebből azonban egyedül a Doktor úr valósult meg.

– Könyv jelenik meg a héten a pályafutásáról.

– Nekem ez egy keserűség, nem akartam, hogy életemben könyvet adjanak ki rólam. A halálom után majd azt írnak, amit akarnak. A címét sem tudom, nem is olvastam el, de azt mondták, közszereplő vagyok, ezzel együtt kell élnem. Mindenesetre arra legalább rábeszéltem a szerző Cseh Andrea Izabellát, hogy a pécsi könyvbemutatót egy későbbi időpontban rendezzék meg.

– Színházról fogunk beszélgetni tíz év múlva is?

– A sok munka konzerválja az embert. Fizikailag és mentálisan is. A szent családban a szöveg kétharmada az enyém, de szerencsére még eszembe jut minden, és remélem, így megy ez még jó darabig. Azt mondják, színház nélkül is van élet, de én ebben nem hiszek.