A gyerekkori kötődés minden téren rendkívül fontos

Sem korcsolyázni, sem síelni nem tudok – aminek nyilvánvalóan az az oka, hogy gyermekkoromban egyikkel sem találkoztam, és a déli országrész klímája sem kedvez ezeknek a téli sportoknak. Szegeden – ahol gyermekkorom egy részét töltöttem – szánkózni is kihívás volt – síelésről ne is beszéljünk –, hiszen vagy a Tisza melletti töltésre, vagy pedig a belvárosi Móra Ferenc Múzeum feljárójához mehettünk szánkózni. Mondanom sem kell, hogy milyen minimális távokról és lejtőkről volt szó. 
Az időjárás pedig Baranyában sem éppen annak kedvez, hogy a havas sportok szerelmese legyek, pedig a Mecsek lankái igenis csábítóak télen is, s itt néhányszor már igazán jókat is lehetett csúszkálni azért. A téli olimpiák varázsa viszont mindig lekötötte a figyelmemet, tévén keresztül is vonzottak a kolompolóhangok és a hófehér sivatag... Mánfán éveken keresztül még láttam is a feliratot az ottani, egykori sípályáról, de ez inkább valami megmagyarázhatatlan képzeletbeli idő- és térutazást indított el legbelül, mintsem valódi cselekvést. 

Kimaradt tehát ez a világ az életemből, így alakult, amit ugyan nem bánok, volt helyette más, de valószínűleg gyerekkori kötődéssel ma is rendszeres látogatója lennék a korcsolya­pályáknak, a hegyeknek, sípályáknak. Éppen ezért is fontos minden olyan aprócska kezdeményezés, amely egy-egy sportágat segít a gyermekek körében népszerűsíteni, velük megszerettetni.