A környezetvédelem terén sokat változott a világ és a gondolkodás

A megboldogult ’90-es években többtucatnyi baranyai települést jártam végig a testvéreimmel egyetemistaként, gimnazistaként. Az ok teljesen prózai volt: mérnök édesanyámnak segítettünk felméri a falvakban a szenny­vízhálózatot vagy a házi bekötéseket a tervezéshez. Gyalogoltunk házról házra, így jutottunk el a sváb, a székely, vagy éppen a dél-baranyai horvátok vagy cigányok lakta aprócska községekbe, de a városokat is jártuk sorra. Annak idején úgy érkezett meg a modernizációs program a településekre, hogy már az is rengeteg pénzbe került, hogy a kerítésen belül egy méterre legyen meg a csatornakiállás. Erre csatlakozhatnak rá a házakból.

Sok helyen nem is örültek nekünk, volt, aki baltával, más pedig kaszával kergetett el minket. Azért is haragudtak, mert sok helyen a patakokba, árkokba folyt el a szennyvíz, a csatornázással viszont ezeket mind meg kellett szüntetni. Az érvek ismerősek voltak szinte mindenütt, nagy kárt nem okoznak, meg ugyan már, ez nem számít, de a vegyszerektől habzó, fekáliás árkok szaga és látványa önmagában is riasztó volt. Ellenben akkor is sok helyen annak ellenére készségesek voltak, hogy tudták: nem engedhetik meg maguknak a bekötést. Azóta a környezetvédelem terén sokat változott a világ és a gondolkodás, és már azért sem kell fizetni, hogy telekhatáron belül egy méterre elérhető legyen a hálózatra történő rákötési lehetőség.