Egyre népszerűbbek a japán rajzfilmek

Voltak persze elképzeléseink. Gonoszkodóak is (biztos mindenki hülye jelmezben lesz), jóindulatúak is (nyilván mindent tudnak Japánról). Másfél óra alatt az összest felülírtuk.

– A Pécsi Anime Fanclub 2007. július 21-én alakult meg: ültünk hatan a Rundó kerthelyiségében, és eldöntöttük, hogy létrehozzuk a klubot – vázolja a kezdeteket kérdésünkre Kárpáti Zoltán. – Szóval nincs ebben semmi misztikus: egyszerűen egymásra találtak azok az emberek, akiket ez érdekel.

Végigpillantunk hát „azokon az embereken”: határozottan vidám a társaság, a jelen lévő 25–30 tag kis csoportokra bomlik, úgy beszélgetnek elmélyülten. És senki sincs hülye jelmezben.

– Én azért is szeretem különösen a klubunkat, mert bár a műfajon belül rengeteg irányzat különböztethető meg, mi mégis mindannyian elfogadjuk a másikat – erősíti meg felvetésünket Stettner Judit, szintén alapító. – Van, akinek a Dragon Ball a kedvence, van, akinek a Sailor Moon, és olyan is akad, aki az olyan komolyabb filmek felé mozdult el mint az Akira vagy a Ghost in the Shell. Ám ebből semmi feszültség nincsen a csapaton belül.

Az idillt festő monológ közben elhangzott egy hívószó: Dragon Ball. Rá kell kérdeznünk: nem vet a mai napig rossz fényt az animékre az inkriminált sorozat?

– Nehéz kérdés – válaszolja elkomolyodva Kárpáti Zoltán. – Az első áttörés ugyanis egyértelműen ehhez a sorozathoz köthető. Rengetegen megszerették, az iskolákban (én például akkor még általánosba jártam) a srácok közül alig volt, aki nem tudta, ki az a Son Goku, őt utánoztuk, ahogy energiáját koncentrálva egy KI-lövést visz véghez, melyhez elengedhetetlenül társult a „ka-me-ha-me-ha” kiáltás. Szóval igazi áttörés volt, s bár sokan nem tudták még, hogy ezt úgy hívják, hogy anime, de megszerették ezt a fura rajzolású műfajt. Aztán jött a mélypont. Sajnos a Dragon Ballt pár kisgyermek komolyabban vette, és megpróbálta a valós életbe átültetni. Ez- után jöttek az aláírásgyűjtések a sorozat ellen, a betiltások. Kemény korszak volt.

Azóta viszont újra derűs az ég: a tévét kapcsolgatva gyorsan belebotlunk csak ilyen rajzfilmeket sugárzó csatornába, sorra jelennek meg dvd-n a műfaj klasszikusai (így például Hayao Miyazaki filmjei), sőt, néhány komolyabb munka (Akira, Perfect Blue) a mozivásznon is feszített.

– Szóval ez már messze nem csak Dragon Ball – veszi újra át a szót Stettner Judit. – Itt, a klubban ráadásul a „perifériák” is érdekelnek minket. Szóval hallgatunk japán zenét, eszünk szusit, olvasunk regényeket, nézünk filmeket.
– És ki a klub kedvenc rendezője? – kérdezünk vissza, kis szakmai kíváncsisággal.
– Ó, hát így nem nagyon szelektálunk, igyekszünk mindent megnézni.

A beszélgetésbe egyre többen kapcsolódnak be, észre sem vesszük, és már arról társalgunk, hogy melyik japán popegyüttes a legjobb, hogy miféle álnosztalgia jelenik meg az öltözködésben, illetve, hogy kik és mennyit loptak a japán zenekarok vizualitásából. Nem nagyon tudjuk meggyőzni a másikat – de mi is tudjuk: itt éppen az a jó, hogy nem is kell.