Kesselyák Gergely: azt a kortárs zenét, amelyet a közönség nem szeret, én sem szeretem

– Kezdjük egy kicsit személyesebb kérdésekkel. Mennyire kötődik Budapesthez?

– Ott születtem, ott nőttem fel, ott jártam ki az iskolákat. A Déli pályaudvar mellett cseperedtem, és manapság Újbudának hívják azt a részt, ahol a legtöbb időt töltöttem, a szüleim most is ott élnek. Gyerekkoromban Albertfalva volt a neve, szóval a Kelenföld–Budafok közötti részről van szó. 

– A zene hogy kezdődött?

– Több sávon. A szüleimnek, a nagyszüleimnek operabérlete volt, édesapám zongorázott is. Édesanyám többnyire otthon volt velünk, mert hatan vagyunk testvérek, és én vagyok a legidősebb. Iskoláskoromban Mesélő muzsika hangversenybérletünk és ifjúsági operabérletünk is volt. Szüleim elmondása szerint tán négyéves lehettem, amikor egy este Beethoven IX. szimfóniáját adta a rádió, és nem voltam hajlandó elmenni lefeküdni, hanem a fotelban állva egy ceruzával a kezemben „végigvezényeltem” a zenét. Nagyon csodálkoztak ezen, hiszen ez még az első hangversenyélményem előtt történt, tévénk pedig elvből nem volt.

– Mikor léptek be a hangszerek?

– Kicsit később a testvéreimmel mondogattuk a szüleinknek, hogy vegyünk hegedűt. Ők azzal hárították el, hogy ahhoz előbb két-három évet tanulni, gyakorolni kell a hangszeren. Aztán a templomban, zenés miséken és az ifjúsági koncerteken beleszerettem a cselló hangjába, és 11 évesen, ötödikes koromban önként beiratkoztam az iskola épp akkor induló gordonkaképzésére. 

– Miként lett ebből zongora?

– Jóval később. A csellózás olyan jól ment, hogy pár hónap múlva már az István Gimnázium Tücsökzenekarában játszottam, később pedig több zeneiskolai együttesben is zenéltem párhuzamosan, majd az albertfalvai templomban kórust alapítottam, vezényeltem. Lelkem mélyén mindig is karmesternek készültem, annak ellenére, hogy a Piarista Gimnáziumban harmadikban továbbtanulási célként a sebészi pályát jelöltem meg. Mások (így a fölöttem járó Vashegyi György) példáját látva azonban a gimiből magántanárok (Avar Istvánné Zsuzsa néni és Tamásfalvi Eszter néni) segítségével mégis nekivágtam a dirigensi felvételinek, és ekkor kezdtem el zongorázni is. A nulláról indulva, rögtön a felvételi anyaggal kezdtük, két éven át napi tíz órában. A vezénylés mellett ekkor már írogattam darabokat, ezek sikerét látva tanáraim kapacitáltak, hogy jelentkezzek zeneszerzés szakra is. Én ezt tudatosan elutasítottam, mert nem szerettem volna a kortárs zenei elvárásoknak megfelelni. Így csak a karmesterképzőbe jelentkeztem, ahova rögtön fel is vettek.

– Igaz, hogy Hamar Zsolttal együtt végzett?

– Igen, két nap különbséggel diplomáztunk. Azt azonban tudni kell, hogy nem voltunk évfolyamtársak, ő zeneszerzőként kezdett, és később vette fel a karmester szakot. 

– Ahogy elnézem az eddigi zenei pályafutását, döntően az országhatáron belül vállalt fesztiválvezetői, zenekar-irányítói feladatokat. 

– Azért minden esztendőben volt két-három külföldi projektem. Japántól Chilén át Olaszországig 4 kontinens 22 országában 120 fellépésen vezényeltem híres zenekarokat, hét nemzetközi fesztiválon zsűriztem és négy mesterkurzust tartottam. Állandó külföldi állásom valóban nem volt. Bár többször is ajánlottak Münchenben, Brnóban, Sydneyben és másutt állást, olyankor itthon mindig megtalált egy kiemelkedő felkérés. Amióta pedig családom van, még több az itthon tartó erő. (Budajenőn laknak, a felesége Molnár Ágnes operaénekes, akit a pécsiek a Múzeumok Éjszakáján július 22-én hallhattak énekelni a Kodály Központban. A lányuk, Panni hatéves, még nem zenél hangszeren, balettozni tanul és most megy iskolába.)

– Milyen korábbi kapcsolata volt a várossal?

– A Pécsi Nemzeti Színházban két évadon át is vezényeltem, előbb a Boleyn Annát, majd a Gianni Schicchit. A Pannon Filharmonikusokkal is volt közös hangversenyem, első találkozásunk alkalmával Verdi Requiemjét, egy másik évben pedig Liszt Dante szimfóniáját adtuk elő. Aztán itt voltam a Nemzetközi karmesterverseny zsűrijében. A közelmúltban meghívtak egy újabb PFZ-koncertre, Ribnyikov VI. szimfóniájának és Gershwin Kék Rapszódiájának a dirigálására. Szóval úgy érkeztem vezetőkarmesternek, hogy Pécs zenei helyszínei és muzsikusai sem voltak ismeretlenek a számomra.

– Ha már Ribnyikov, többször is kiemelte nyilatkozataiban, hogy a XX. század zenéjét szeretné megkedveltetni az ország és Baranya közönségével. Hogy kell ezt értelmezni?

– Azt a kortárs zenét, amelyet a közönség nem szeret, azt én sem szeretem. Azokat a XX. századi műveket igyekszem műsorra tűzni, amelyek élvezhetőek, keresik az utat a szélesebb közönséghez.

– Mondjon egy példát.

– Nino Rota Milliomos Nápoly című operáját 1977-ben mutatták be. Elképesztően gyönyörű mű. Amikor a miskolci operafesztiválon éjféltájt a luccai színház vendégprodukciója belekezdett a főpróbába, futótűzként ment a híre a városban, és éjjel háromra megtelt a nézőtér. 1977-ben a szakmai kritika földbe taposta a művet, mert nem az érthetetlen main­stream vonulatba tartozik. Én úgy gondolom, a zene szépségét, tartalmát, mélységét a feszülés és oldás ritmikája, dialektikája adja, és ehhez sokkal egyszerűbb utak is elvezetnek. Persze más az ingerküszöbe egy hivatásos muzsikusnak, aki egész életét zenéléssel tölti, más az elkötelezett zenerajongóé, és megint más az alkalmi hangverseny-látogatóé. Azonban erre a problémára a zsenik mindig találtak népszerű megoldást, Mozarttól Verdin át Pucciniig. 

– Fél éve testközelből ismeri már a Pannon Filharmonikusokat. Bejött, amit várt?

– Projektről projektre egyre többet kapok abból, ami az ízlésem szerinti zenélés. Léteznek zenekarok, melyek nagyon lelkesek, de a felkészültségük még nem tökéletes. Vannak olyan zenekarok is, melyek magas szinten képzettek, de időnként kelletlenül játszanak. A pécsi zenekarnál kitűnő elegyet alkot az akarás és a tudás, a magas hangszeres színvonal és a nyitottság. Ezt bizonyítja a napokban lezajlott meghallgatás is. A zenekar művészei függöny mögött, anonim módon játszottak nemzetközi zsűri (észt-olasz, osztrák, erdélyi-román és magyar szakemberek) előtt. Egybehangzó volt a vélemény, hogy művészeink között nincsenek óriási különbségek, a mezőny keskeny sávszélességű, és nagyon magas színvonalú, néhány kiemelkedő sztárral. 

– Kocsis Zoltán azt mondta, hogy a legjobb vidéki zenekar a Pannon Filharmonikusok. Ön hogy látja?

– Én inkább így fogalmaznék: mi nem vidéki zenekar vagyunk, hanem egy nem Budapesten működő, jelentős európai zenekar, a kontinens egyik legjobb koncerttermével, ahová a nemzetközi élvonalból páratlan felhozatalban érkeznek a hangszeres szólisták és a karmesterek. Európai viszonylatban kiemelkedő, profi szemléletű menedzsment működteti a zenekart, mienk az egyik legkeresettebb bérletsorozat a fővárosban, az ország legnagyobb koncerttermében, rendszeresen lépünk fel a nemzetközi zenei élet legfontosabb helyszínein, mint például a bécsi Musikvereinben. Egyre bővülő nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezünk – például 2025 végén a kontinens egyik legjobb kórusával, a Brnói Nemzeti Énekkarral közösen lépünk fel. Nemrégiben a vadonatúj eszéki hangversenyterem rezidens zenekara lettünk.

– Közismert a minőségi operamúltja. Kapunk ebből a következő évadban valamiféle ízelítőt?

– Engem nagyon érdekel ez a zenekar, ez a koncertterem, és persze továbbra is szívügyem az opera. A műfaj azért kaphat itt megkülönböztetett figyelmet, mert a zenekari árok száz feletti létszámú együttes befogadására készült. Ezért is gondolkodhatunk a közönségbarát XX. századi kompozíciókban olyan szerzőktől, mint Korngold, Nino Rota, Respighi, Janacek vagy Doh­nányi Ernő. Az tetszik a PFZ brandben, hogy eddig is hatalmas produkciókat terveztek, nemzetközi hírű előadókkal, látványos eseményekkel. Ez a mentalitás csúcs opera-előadásokat eredményezhet, de a szükséges forrásokat még elő kell teremteni, tehát ez egyelőre középtávú terv. Ami az ízelítőt illeti: a következő szezonra tervezünk egy különleges balettelőadást, Prokofjev Rómeó és Júliáját, mely hihetetlenül drámai, erős, szép zene, operazenekarok körében az egyik legnépszerűbb játszanivaló. Ezen kívül pedig sor kerül az évadban egy operagála-hangversenyre is. (Három tenor operagála). 

– Korábban itt csak szcenírozott színpadi játékról beszéltek. Mi változott meg?

– A Színművészeti Egyetemen operarendezést tanítok. Nézetem szerint elsősorban rendezői tehetség és ötletek kérdése, hogy milyen formanyelv alakul ki a pódiumon. Érvényes színház született a görög amfiteátrumban, és a teljesen más struktúrájú shakespeare-i Globe Színházban is. Az elmúlt 200 évben hozzászoktunk az olasz patkóalaprajzú színháztermekhez, de ez az épülettípus ma már akusztikai szempontból elavultnak számít. A jövő rendezőinek szakmai feladata, hogy teljes értékű színházi katarzist hozzanak létre a korszerű hangversenytermek építészeti adottságai közt. Természetesen a Kodály Központban szükségesek kisebb (világítási, szcenikai, gépészeti) beruházások az operajáték hosszú távú megvalósításához, de ez másodlagos kérdés.

– A Pannon Filharmonikusok bővülő XX. századi repertoárját illetően mivel biztatná a közönséget?

– Hogy feltétlenül jöjjenek és hallgassák meg, mert ezek válogatottan szép zeneművek. Például mindenki meglepődött a Múzeumok Éjszakája kapcsán hallott koncertünkön, hogy Schönbergnek milyen szép darabja (Megdicsőült éj) született a dodekafóniát megelőzően. Vagy az elmúlt évadban hatalmas sikere volt Orbán György művének Budapesten és Pécsett egyaránt. No ez az építkezés folytatódik tovább. 

– Különleges hobbija van, a repülés. Jött már Pécsre kisgéppel?

– Tökölről szoktam az égbe emelkedni, s megtörtént már, hogy egy tárgyalásra repülővel érkeztem, de ez időben nem túl kifizetődő. Hiába ér ide a repülő fél óra alatt, a két reptér megközelítése a kiegészítő feladatokkal, papírmunkával együtt már több időt vesz igénybe, mint kocsival lejönni az autópályán. Egyébként Baráti Kristóf hegedűművész is nagy hódolója a repülésnek. Legutóbb Bolzanóba repültem érte, és Pécsre hoztam egy újabb koncertjére.