A Nyugat költőjének pécsi emlékeit is őrzi egy versoszlop

Az egykori budai városkapunál a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa projekt keretében elhelyezett oszlopok egyikén a Nyugat neves szerzője, főszerkesztője emlékszik vissza pécsi iskolás­korára: „Ki látta pécsi utcán a kis Babits Misit, sötétedő pécsi utcán, a nagy rajztáblával, öt után…?” – olvashatjuk. „…mert énekóra is volt?” – folytatja a költő. „Szegény kisfiú – legkisebb az osztályban – ment szédülve haza, fáradtan s izgatottan; nézte a lámpagyújtó botját, s még fülében az énekóra foszlányai: »Este van már, késő este – Pásztortüzek égnek messze«” – írta Babits Mihály.

A költő, bár Szekszárdon született, már nyolcévesen Pécsre került, ahol a belvárosi elemi iskolába, majd a ciszterci gimnáziumba járt. A 2009-ben elhunyt Tüskés Tibor író, irodalomtörténész, szerkesztő részletesen feldolgozta a költő helyi kötődéseit Babits és Pécs című kötetében. 

Egy korábbi tanulmányában a kutató arról is beszámolt, ő még beszélt olyanokkal, akik Babits pécsi osztálytársai voltak, s a kis „Misi” diákszobájában megfordultak. „Szívesen emlékeztek a gyenge testalkatú, testnevelésben nem éppen jeleskedő, de a sakkot, a történelmet és az idegen nyelveket kedvelő, sokat olvasó, társait segítő diákra” – írja Tüskés a Kincskeresőben 1978 májusában megjelent tanulmányában. 

Érdekes adalék, hogy a szerző már ekkori írásában egy, a pécsi irodalmi emlékeket összefogó múzeum létét hiányolja – ezt a szakadékot sajnos azóta sem sikerült áthidalni a városban. 

Tüskés Tibornál olvashatunk arról is, hogy Babits pályája későbbi szakaszán több művében is felidézi pécsi élményeit. A Halálfiai, illetve a Timár Virgil fia című regényeiben Sót névvel illeti Pécset. Verset írt a régi pécsi uszodáról (Emléksorok egy régi pécsi uszodára), ahol délelőtt nyolctól tizenegy óráig csak a nőknek, tizenegytől tizenkettőig csak a férfiaknak volt szabad fürdeni. Keserédes verses köszöntőt küldött a harmincéves érettségi találkozójára: „Nem merek közétek jönni, régi társak! Kit vártok? Nem vagyok már az, akit vártok, az már régen meghalt. Megfojtotta lassan a napok özönje, s aki helyette ma, ha jöhetne, jönne, tán úgy néznétek rá, mint egy idegenre ki jöttével megcsalt” – írja Babits a kötetben meg nem jelent költeményben.