Hányatott sorsú művész ihlette a kétórás, látványos filmet

A művészetek kedvelői bizonyára kíváncsian várták már Michele Placido rendezését, amely már címével is sugallja a címszereplőjének hányatott sorsát bemutató film alaphangulatát.

A leginkább magával ragadó tapasztalatot a látványvilág adja, amely az operatőri, jelmez- és díszlettervezői munka együttesét dicséri. A vágóképek, a perspektívák, a fények és az árnyékok játéka, a sajátos megvilágítások mind-mind Caravaggio, azaz Michelangelo Merisi festészetére emlékeztetnek. A filmet nézve végig az az érzésünk támadhat, hogy a készítők a világhírű alkotó képeivel keltek és feküdtek, arra törekedve, hogy az eredeti alkotások szemlélői számára ismerős, mégis új élményt kínáljanak a mozgóképes feldolgozás által. Kiemelendő a főszereplő játéka és a választás is, amely rá esett, Riccardo Scamarcio ugyanis mintha csak a művész egyik önarcképéről lépett volna át a mozi vásznára. A Caravaggio árnyékában az alkotó számos híres festménye megjelenik, megismerhetjük a mögöttük álló modelleket és néhányuk történetét.

Ez tulajdonképp a film egyik fő hangsúlya, ezt a tapasztalatot állítja a középpontba: a művészről köztudott, hogy szegények, koldusok, csavargók és utcalányok alakját örökítette meg szent témákat, szereplőket bemutató, vallási ihletettségű festményein.

Ezt, illetve a festő zaklatott, szenvedélyektől átitatott életét az inkvizíció időszakában működő egyház bizonyára nem egykönnyen fogadta be – e szálat ragadja meg és erősíti fel a rendező. A filmben a főhős ellenpólusaként a rideg, érzelmeit elfojtó Árnyék (Louis Garrel) jelenik meg, a vatikáni titkosszolgálat könyörtelen embere, akit V. Pál pápa bíz meg azzal, járjon utána a festő hátterének, amikor gyilkossági ügy miatt ítélik halálra. Itt kezdődik a találgatás, ugyanis máig nem ismert pontosan, miként vesztette életét Caravaggio. Egyesek a festékekből származó ólommérgezésre, mások fertőzés(ek)re, megint mások gyilkosságra gyanakodnak. Placido – filmes szemmel nézve nem meglepő módon – ez utóbbi mellett teszi le a voksát.

Mindenki eldöntheti, hogy azt az ötletet, miszerint az inkvizíció félelemtől vegyes gyűlölettől fűtött embere adja bosszúvágyó ellenségei kezére a művészt, spekulációnak, klisének, vagy találó, drámai fordulatnak tekinti.

Rendkívüli hiányosságot jelent azonban Caravaggio háttértörténetének kidolgozása. Egy-egy szó esik ifjúkori emlékeiről és élményeiről, a művész hányatott lelkivilágának okait azonban csak érintőlegesen dolgozza fel a film, ezeket nem kívánja elmélyíteni, ehelyett inkább az hangsúlyozza, amit legfőbb mondanivalóként törekszik, olykor erősen túlhangsúlyozottan is, hirdetni: Michelangelo Merisi az igazságot kereste, a hétköznapok valóságában rejlő szent és profán együttélésének, a földi nyomorúságon is átsugárzó szakralitás megjelenítése által.