Szépen lassan összetöri ez a film a szívünket

És még azok a kamera felvételeket őrző kis kazetták is meg vannak valahol mindenkinek, amelyek csak arra várnak, hogy elővegyük őket és megnézzük múltunk egy-egy lenyomatát. Egy nyaralást, egy karácsonyi összejövetelt. Ilyen régi felvétekre épül az Aftersun (Volt egyszer egy nyár) című alkotás is, ami épp oly szomorú és szép is egyben, mint amilyenek a mi régi felvételeink, amelyek még őrzik a régi, de már soha vissza nem térő ártatlan énünket. A kézikamerás felvételek közel visznek a főhősökhöz, főként az elsőre gondtalannak tűnő Sophiehoz, de ugyan ezeken a felvételeken néha-néha észrevesszük apja, Calum problémáit is. 

Charlotte Wells rendezőnek ez az első nagyjátékfilmje, ami egy búcsúalkotás egy önmagában gyötrődő férfihoz, egy apához, akiről egészen a film végig nem tudjuk, hogy milyen utat választ magának.  

Sophie egy tizenegyéves kislány, aki Törökországban nyaral édesapjával, Calummal. A férfinak nincs pénze, elveszítette a munkáját és az anyjával él. Csak mondogatja, hogy szerez lakást, meg új állást, de még saját maga sem hisz abban, hogy ez valaha megvalósul, pedig igazán hinni akar benne a lánya miatt. De egyszerűen látjuk rajta, hogy már hinni sem tud, de azért igyekszik megteremteni egy olyan nyaralást, ami a legtökéletesebb lehet a lánya számára. Vannak köztük kisebb súrlódások, de szórakoznak, nevetnek, és mindezt mégis beárnyékolja egy sötét felleg, ami Calum felett lebeg. 

Tizenévesen, ha nem is tudjuk, de érezzük, hogyha valami gond van a szüleinkkel, és ezt egy idő után Sophie is érzi, de még nem érti. Ezért hol azt vesszük észre, hogy elgondolkodik, máskor pedig, ahogy barátokkal szórakozik a medencénél, mint egy igazi gyerek, aki még nem tudja a világot teljes mértékben felfogni, de érzi a változást apján és önmagán is.

Az Aftersun az emlékezés filmje. Méghozzá Sophie emlékeinek a filmje. A régi felvételek a hiteles emlékek, de vannak olyan részei is az alkotásnak, amelyek csak képzelt emlékek, amik a felnőtt Sophie-nak a szüleményei. Kitölti a réseket, és keresi az értelmet az apja viselkedésében. Szinte tudjuk, hogy milyen kérdésekre keresi a választ, miközben visszanézi a felvételeket: Mit járhatott az apja fejében? Mit érezhetett? Mit nem vett észre? Hogyan tudott volna segíteni? Egyáltalán tudott volna segíteni? Akarta volna egyáltalán az apja a segítséget? 

Az egész filmen érződik egy fajta fájdalom, egy fajta hiány, méghozzá Calum hiánya, aki után a felnőtt lánya kinyúl, hogy megragadja, hogy elmondja neki, hogy most már mindent ért, amit akkor, azon a nyaraláson még csak sejtett.  

Calum sorsát csak Sophie tudja, mi csak sejteni véljük, amit olyan egyszerűnek tűnő, semleges megjegyzések és levegő bent akasztó jelenetek adják a tudtunkra, hogy csak pislogni tudunk. A szívünk pedig csak egyre inkább összefacsarodik, ahogy végül az utolsó jelenetekből végre összeáll az egész kép. A fájdalom ekkor felrobbantja a nézők szíveit, hogy az apró darabokat a film megnézése után is napokig kapargassuk. 

Ilyen érzéseket pedig nem tudtak volna kiváltani, hogyha ez a film nincs jól megkomponálva, ha nincsenek a hosszú snittek, mint például amikor csak nézzük a sötét tengert és hallgatjuk hangos morajlását, vagy ha nincsenek jól kiválasztva a zenék, amelynek a szövegeit megértve még nagyobb katarzis élhető át, és persze ha nincsenek a színészek, Paul Mescal és Frankie Corio, akiknek játéka egy hiteles, mély apa-lánya kapcsolatot vetít elénk.