A kis belga detektív magyar adaptációban nyomoz

– Hogyan született meg, honnan jött az ötlet a legújabb filmhez?
– Nincs különösebben érdekes előzménytörténete a filmnek: egyszerűen csak össze akartam keverni két olyan dolgot, amit szeretek, és amit amúgy nem nagyon szoktak összekeverni. Az egyik az Agatha Christie által tökélyre vitt „whodunit” (ki tette?) krimi, a másik pedig a kollázsfilm közel százéves hagyománya. Úgy éreztem, hogy ez a két távoli műfaj valójában jól kiegészítik egymást.

– Miért a krimi műfajára, azon belül is Agatha Christie első művére esett a választás a kollázsfilmhez?
– Az volt az érzésem, hogy a kollázsfilm töredékes formája, részletekből építkező esztétikája remekül passzol a rejtély- és rejtvénynarratívához, illetve Poirot gondolkodásmódjához. A Christie-regények – és általában ezek a sztorik – mindig egy meghatározott formát, egy előre lefektetett koreográfiát követnek, aminek fontos része a nyomozó végső fellépése, ami során ismerteti a megoldás részleteit. A film forgatókönyvírójával, Kránicz Bencével ezt a jól ismert toposzt terjesztettük ki a teljes játékidőre, ezért sikerült a sztorit lényegében egy mono­drámává alakítani, amely forma egyébként a főszereplőnk, Mácsai Pál specialitása – nagy rajongója voltam (illetve vagyok) az „Azt meséld el, Pista!” című darabjának. Szóval úgy sikerült hajlítgatnunk ezeket a műfajokat és formákat, hogy egy egységes egésszé álljanak össze – persze, hogy mennyire jártunk sikerrel, azt majd a nézők eldöntik.

– Mi a cél, az üzenet a filmmel?
– A formanyelvi játékon és a filmtörténet ünneplésén, illetve a műfaj – és Agatha Christie – előtti hódolaton túl nem volt semmi magasztos célunk, legfeljebb az, hogy létrehozzuk a „szórakoztató avantgárd film” totális paradoxonját, plusz megmutassuk, hogy pénz és támogatás nélkül, pusztán néhány tucat némafilm újrahasznosításával is lehet valami izgalmasat alkotni – ez utóbbi talán sok pályakezdőnek fontos lehet, hiszen jelenleg egy olyan filmkultúrában élünk itthon, amiről legkevésbé sem lehet elmondani, hogy támogatná a műfajkritikus alkotásokat és a szabad szellemű újítást.

– A rangos Rotterdami Filmfesztiválon volt a nemzetközi bemutatója a filmnek. Hogyan fogadta a közönség?
– Szerintem kimondottan jól fogadták, sok kérdést kaptunk a közönségtalálkozókon. Csak az volt visszatérő kritika, hogy a magyar nyelvű nar­ráció és az angol felirat nagyon megnehezítette a külföldiek számára a sztori követését. De ezzel a mellékkörülménnyel számoltunk, és Mácsait akkor sem cseréltük volna le egy angol anyanyelvű színészre, ha megkaptuk volna David Suchet-et. Az ő intonációja és a nyelv zenéje szerintem egy pluszrétege a filmnek. Ennyiben persze ez egy provinciális film, még akkor is, ha az avantgárd forma – és persze általában a művészet – amúgy szerencsére nem ismeri a határokat.

– Az Apolló Moziban február 15-én ismét vetítik a filmet. Véleménye szerint hogyan fogadja a magyar és a pécsi közönség az alkotást?
– A filmet már május óta vetítjük, Pécsen is járt már, ha jól emlékszem, kétszer is, szóval vannak tapasztalataink. Összességében szerintem ezt a filmünket szeretik itthon eddig a leginkább.

– Egyébként mennyire érzi nyitottnak a hazai nagyérdeműt a kísérleti filmek irányába?
– Szerintem egyre nyitottabbak. Ha így haladunk, akkor húsz év múlva már kígyózó sorokban fogják egymást letaposni a nézők, hogy bejussanak a legújabb Buharov-filmre.