Tündérpaloták, Sebaj Öcsém Csávó és több ezer mesebeli csoda vár

– Akadnak nyugdíjas látogatói? 
– Az a legkedvesebb pillanat, amikor nagyszülő érkezik az unokájával. A gyerek szóhoz sem jut a rengeteg érdekesség láttán, a nagyi meg azonnal gyerekké válik, visszarepül néhány évtizedet az életében. Öröm a lelkemnek hallgatni, ahogy a nagymamák önkéntes tárlatvezetést tartanak a babák, tedimacik, retró tárgyak között a kisunokának. 
– Retró tárgyak? 
– Ház körüli érdekességek, amit a gyerekek ugyancsak átemelnek a maguk világába. Például a hassal működtetett hurkatöltőt ők az elefánt injekciós tűjének hívják. 
– Az első kiállítási darabok még kislánykorából származnak? 
– A csillagjegyemre jellemző a gyűjtőszenvedély. Szalvétákkal, kártyanaptárakkal kezdtem, majd 27 éve fellángolt újra a gyűjtői kedvem, amikor egy konyhafelújítás során díszes szódásüvegeket kerestem. Aztán a maszkok szólítottak meg a pécsi vásárban, és akkor már éreztem, hogy lesz ebből egyszer egy kiállítás. A macik, babák, bohócok, minibútorok, fajátékok pedig éppen azért kerültek be a gyűjteménybe, hogy a családok legfiatalabb tagjainak is jusson látnivaló. Ekkor került elő a naftalinos bőröndből két maci, gyerekkori kedvenceim. Meg kell mondanom, egyikükkel igen nehezen barátkoztam meg, mert rózsaszínű volt, de már bocsánatot kértem tőle. Annál is inkább, mert a lányomnak később a mindene lett, s 33 éve az általa kreált ruhát hordja. Ők egyébként a Varázspadlás kiemelt vendégfogadói. 
– Hogy lett ebből múzeum? 
– Amikor otthon már minden talpalatnyi helyet mackók, szódásüvegek, meg maszkok foglaltak el, valamit tenni kellett. Így berendeztem egy 300 négyzetméteres pincét a Király utca 35. szám alatt, és persze a gyűjtemény egyre csak bővült. Lehet itt jó tízezer gyönyörűséges kiállítási tárgy. Amit pontosan tudok: maciból most 2753 van. Bohóc pedig úgy került ide, hogy egy alkalommal igen szomorú szemmel nézett rám a vásárban az egyikük. Meg is szólította a lelkem: – Zizi, vigyél haza! Négyszer visszamentem, végül csak elhoztam. A babákat viszont mind ajándékba kaptam. 
– Bővül még a tárlat? 
– Nincs raktáron semmi, minden rögtön a kiállítás része lesz. Januárban például vettem egy fekete babakocsit, a 90 évvel ezelőtti eredeti használójának fotójával. No és teleültettem macikkal. Érkeznek is ajándékok. Egy Svájcban élő magyar óvónő például minden évben hoz egy utánfutónyi kabalafigurát, hercegnőruhákat, s egyebeket. Nyár elején pedig a Komárom megyei Bajról érkezett teherautóval a gyűjtemény legnagyobb méretű macija, s egy netes név­adó pályázaton Sebaj Öcsém Csávónak neveztük el. Miután szerelmi csalódás kapcsán érkezett, kapott egy másfél centis menyasszonyt is, Hugi Nyugit, melyet a fülére akasztottunk. 

– Meddig és miként várja a Varázspadlás az érdeklődőket? 
– Amíg menni tudok, itt leszek mindig. Egész életemben üzletasszony voltam, tíz éve viszont – ennek felét nyugdíjasként – már csak ezzel a szeretetküldetéssel foglalkozom. Mert ez nem a haszonról, hanem a boldogságról, a szeretetről szól. A Varázspadlás amúgy tavasztól ősz végéig hétfő és kedd kivételével napi hat órában látható, télen pedig péntek–szombat–vasárnap. Bejelentkezésre viszont bármikor szívesen fogadunk látogatókat. És időnként szülinapi partikat is szervezünk, betanuljuk együtt a „Hófehérke és ahány törpe akad” című magunk gyártotta múzeumi mesét. 
– Bent ugyan nincs már több hely, az udvaron viszont Tündérkert épült. Miről szól ez? 
– Nagyon szeretem a fákat, szoktam is velük ölelkezni, hogy élettel, energiával töltekezzem. Volt itt egy méretes hársfa, ami nagyon ránőtt a falra, s muszáj volt kivágni. Megsirattam, majd megígértem neki, hogy amíg élek, ő itt marad az udvarban. Egy fiatal hölgy, Horgos Anett és párja, Ádám kézügyességét, ötleteit dicsérik az így született tündérlakok. Mert nem engedtem elvinni, kilenc kis tündérpalotát formáltunk a törzséből.