Kátai Róbert: Felemelő érzés, hogy a hazámat szolgálhatom

– Kezdjük is a legelején: hogyan vált önből katona?

– Nem szeretnék visszamenni Ádámhoz és Évához, de mindenféleképpen a gyerekkoromnál kezdődik el ez az egész történet. Mint általában a fiú gyerekek többségét, engem is lázba hoztak a dömperek, a fegyverek. Akkoriban édesapám annyit mondott rá, hogy biztosan meg fogom én ezt unni, ha katona leszek. És hát lehet dacból, de úgy gondoltam, hogy bebizonyítom ennek ellentettjét. Így 14 éves koromban, az általános iskola után úgy döntöttem, hogy egy katonai középiskolában folytatom tanulmányaimat Tápiószecsőn, majd onnan az akkori Bólyai János Katonai Műszaki Főiskolára kerültem. 2001-ben avattak föl hadnagyként, és azóta a Magyar Honvédség hivatásos állományú tagjaként teljesítek szolgálatot. Egy kis érdekesség, hogy az első szolgálati helyem az Pécs volt, az akkori tüzér dandár.

– Van esetleg olyan érdekes történet, amit szívesen megosztana a külvilággal?

– Elsőnek ez a történet egy kicsit furán hangozhat egy olyan ember számára, aki fejlett társadalomban nevelkedett, ahol az határozza meg az embert, hogy milyen végzettsége van, hány nyelven beszél és a többi. Amikor Afganisztánban sajtótisztként szolgáltam, akkor ott a falvak vezetői tárgyalópartnerként jelentek meg egyes eseményeken. Holott lehet, hogy írni, olvasni sem tudtak, ugyanakkor, amikor egyikük megszólalt, hihetetlen bölcsesség áradt a személyiségből. Nyilvánvalóan nem értettem mit mondott, mivel pastu nyelven beszélt, de az, hogy egy alig hat-nyolcszáz fős település vezetőjeként egyenrangú partnerként tudott tárgyalni, az egy hihetetlen élmény volt számomra.

– Milyen képességekkel kell rendelkeznie egy katonának?

– Én azt gondolom, hogy a legfontosabb az elkötelezettség, anélkül nem fog működni. A feleségem mindig azt mondja, agyban dől el minden. Ha valaki elhatározza magában - és nem feltétlen az agyában, hiszen a hazaszeretet az a szívből fakad -, hogy márpedig tenni akar a hazájáért, akkor onnantól kezdve az elkötelezettség megvan. Igazából én azt gondolom nincsen legyőzhetetlen akadály, de hát nyilván szükséges azért egy megfelelő fizikai felkészültségi állapot.

– Beszéljünk egy kicsit az idei honvédelmi táborokról is.

– A honvédelmi táborok az idei évben - az ezred tekintetében - három vármegyében vannak jelen, Zalában, Somogyban és Baranyában. Az utóbbi esetében Mecsekjánosiban és Szigetváron lettek központosítva. A legtöbbet inkább harcos tematikában építettük fel, de például Somogyban túlélő és hagyományőrző táborokat is szerveztünk. Természetesen nem kell félreérteni, a harcos tábor nem azt jelenti, hogy a gyerekek harcolnak, a hagyományőrzőben pedig néptáncolnak. Természetesen igyekszünk a tábor tematikájára fókuszálni minden esetben, de különböző szórakoztató és tájékoztató jellegű feladatok várnak abban az 5 napban a jelentkezőkre. Ki kell emelnem, hogy még lehet jelentkezni, de vészesen fogynak a helyek.

– Mit gondol, miért jó részt venni ezekben a táborokban?

Amikor megérkezik egy tinédzserkorú gyerek az egyik táborunkba, aki konkrétan az életének mondjuk a hetvenöt százalékát az online térben éli, és folyamatosan függ a telefonjától, ebből a közegből teljesen kivonjuk. Nyilván mindennap van kapcsolattartási idő, amikor a szülőket felhívhatják, írhatnak messengeren vagy bármilyen chatprogramon a barátaiknak, hogy milyen élményekben részesültek, de alapvetően nincs náluk a mobiljuk, azok el vannak zárva tőlük. Van egy táborvezető, akinek a telefonszámát minden egyes szülő ismeri. Sürgős esetben tehát kapcsolatba tudnak lépni a gyerekekkel. Arra helyezzük a hangsúlyt, hogy akik részt vesznek ezekben a táboroknak, azoknak kiépüljenek a személyes kapcsolataik, interakcióba kerüljenek egymással, mert ez a jövőre nézve is rendkívül fontos.

– A végére engedjen meg még egy személyes kérdést: összességében az, hogy katona, mit ad önnek?

Teljes meggyőződéssel, hittel és szívvel tudom mondani, hogy társadalmi elismertséget kapok ezért. Bárhol járok az országban, egyenruha van rajtam, és ha végigmegyek egy utcán, akkor az emberek elismerően néznek rám. Ez egy felelősséggel teli szakma az életben. Van, amikor azt kell mondanom a gyerekeimnek, hogy apa most fél évig máshol fog szolgálatot teljesíteni, és maximum csak videókamerán keresztül látjuk egymást. Viszont azt kell mondjam, hogy az a tudat, hogy én szolgálhatom a hazámat, az egy felemelő érzés.