Hajléktalanok lakták be a Lánc utcai, elhagyatott szellemház környékét

A Lánc utca lassan többet szerepel a híradásokban, mint Jakováli Hasszán dzsámija, a minarettel együtt. Pedig az utóbbi Pécs egyik nagyon is ismert jelképe. A valaha létezett fiatal házasok garzonháza azonban a lepergett évtizedekben szinte mindenen átesett, csupán a rendezett környezet szimbólumát nem mutatta. Legutóbb, hosszú-hosszú huzavona után, az önkormányzat az illegális, jogcím nélküli lakásfoglalókat elköltöztette a környékről.

Azonban ezek szerint akadtak olyanok is, akiknek a cókmókja nem fért fel egyetlen teherkocsi platójára sem. A díszlet tehát adott, a szereplőválogatásnak azonban nyertesei nincsenek, kizárólag vesztesekről lehet beszámolni.

- Igen, itt töltjük a napjaink egy jelentős részét - árulta el egy korosabbnak tűnő hajléktalan. Bár itt az évek megítélése erős hazárdjáték, mert a flaszteren töltött szezonok komolyabb nyomot szoktak hagyni az arcokon, mint a pihe-puha ágyikó vánkosa, egy szobában. 

– Itt inkább lehetünk a magunk urai, mint a város által biztosított szálláshelyeken. Ott jellemzőek a veszekedések, meg a lopások is.

Ehhez a rövid monológhoz a képzeletbeli kellékes két mankót is odakészített a pad kövezete mellé. Mert a nyomor, a baj csak ritkán jár egyedül, nem szeretik a magányt. A szegénység meg a betegségek, sérülések édestestvérek. De legalább pár feltornyozott párna is akad. Olyan, mint faluhelyen, a tisztaszobában lenni szokott. Csak a falak, a padló, meg a tető maradt el valahol.

– Szoktunk iszogatni – vallotta be a tagadhatatlan tényt egy éppen cigit sodró hobó. – Természetesen kannásat szerzünk, mert szőlőérzékenységben szenvedünk. 

Szóval, a kesernyés humor még nem veszett ki a lecsúszott közösségben. 

– Télen a hideg ellen kell a belső fűtés, ilyenkor meg azért fogyasztunk, nehogy elszokjunk tőle, mert akkor nehéz visszatérni az alkoholhoz. Jó az idő, éjszaka még kellemesebb a júliusi forróság a szabadban – teszi hozzá.

Az ülődeszkák alatt fehér zománcozott bögre vár a sorára. Előbb-utóbb mindig lehajolnak érte, beporosodni nem szokott.

– A sorsom? – kérdezte egy kócos asszony. – Ne is mondja! Egy egész könyvet meg lehetne vele tölteni. A gyerekeim kisemmiztek, a férjem elhagyott. A lejtőn megállni szinte lehetetlen. Ha innen elzavarnak, úgy odébb megyünk. Valahol viszont lennünk muszáj!

A történet végtelen. Bár a fellépők, meg a publikum azért változik, de a végkifejletet csupán a társadalom meg az önkormányzat tudná megmondani, ha már az érintettek arra képtelenek. Egyiket nehéz meglelni, mert arctalan, a másik viszont máshová váltott belépőt. Amit meg nem lát, az nem fáj neki.