Legendás első gyorsétterem -a közkedvelt Tejbisztró

A Jókai téren működött a Tejbisztró, az pedig tömegigényeket elégített ki. Szegény nyugdíjasok, kispénzű diákok meg tehetős ínyencek is ott álltak sorban a szürke, kopott alumíniumtálcákkal az pultok mentén. 

Az egységet 1962. február 26-án adták át. Megszűnésének időpontja már inkább bizonytalan, de a rendszerváltás környékén tűnt el a palettáról. 

A Jókai tér még teljesen másképpen nézett ki, amikor a hatvanas évek elején, egy szép téli napon megnyitotta ajtaját a Tejbisztró. Volt annak a helynek valami különleges kisugárzása, fogalommá vált az évtizedek során. A fényűzés jeleit még legújabb korában is tökéletesen mellőzte. Azonban, hogy az érzelmes nosztalgiázás hibájába ne essünk, maradjunk a rideg tényeknél. Ebben könnyűszerrel lehet segítségünkre a Dunántúli Napló. 

A címlapon, február 27-én, képpel megtámogatva kiáltotta világgá az újság, hogy várja vendégeit a Tejbisztró. Azon a napon – ha egészen pontosak akarunk lenni – az órák 14-et mutattak a nagy pillanatban. A részletekről az újságban találhattak az olvasók riportszerű szöveget. 

A tudósításból kiderült, hogy a Vendéglátó Vállalat igazgatója sok „mérget” nyelt le, amire a várva várt, önkiszolgáló típusú egység elkészült. A vezető azért elárulta, hogy a tervek már öt-hat esztendővel korábban megszülettek, csak örökké közbejöttek bizonyos akadályok, amik hátráltatták az átadást. Mondjuk olyan cseppet sem apróságok lassították a munkát, hogy a konyhahelyiségnek nem volt kéménye. Ezért úgynevezett infrasütőket szereltek be a szakemberek.

Még az utolsó másodpercekben is csavarhúzóval a kezükben rohangáltak villanyszerelők, miközben már sercegtek a tepsikben a rétesek. 
A jelenlévő fogyasztók megállapították, ha sikerül tartaniuk a színvonalat, akkor szűk lesz a helyszín, mert akkora lehet majd az érdeklődés az ételek iránt. Hiszen a jó krémest, madártejet, sonkás kockát, palacsintát majdnem mindenki szerette már abban a korszakban is. Legfeljebb nem lehetett olyan könnyen hozzájutni a kurrens falatokhoz, mint manapság. Meg az árszínvonal sem számított közömbös tényezőnek. Történt mindez Pécsett akkoriban, amikor kínai kifőzde talán még az országban sem akadt. Hamburgerről meg legfeljebb a hazatérő „amerikások” számolhattak be. 

De a három évtizednél régebbi rendszerváltás után már kevésbé volt helye a téren a Tejbisztrónak. Megkopott, képtelen volt megújulni, a klasszikus cementlapok nem bírták ki az idő múlását. Kár érte, mert megvolt a maga bája. 

A legegyszerűbb ételek is kifejezetten ízletesek voltak

Az évek, évtizedek során, a helyi konyhában teherautószámra készítették a szakácsok a máglyarakást, mákos gubát, túrós csuszát, krumplis tésztát. A tésztarajongók fellegvára volt a hely. Ahol azért Károlyi-salátát, burgonyasalátát szintén mértek, meg lángost is lehetett kapni. Tejet, kakaót, hidegen, illetve melegen ugyanúgy kiszolgáltak, söröskorsókban. Az árakat nem lehet összehasonlítani a maiakkal. De abban maradhatunk, hogy belvárosi szinten még a szocializmus idején is tréfásan kicsinyek voltak az árlapon szereplő számok. A hetvenes évek derekán 10 forintból már-már dőzsölni lehetett az egységben.