Visszatért a Bóbita Bábszínház színpadára a rabló

Nyolc évvel ezelőtt ezt írtuk a Torzonborz, a rabló bemutatója után: „szó szerint tátott szájjal néztük az előadást, mert annyi, de annyi szórakoztató pillanatban volt részünk, hogy azok hetekig, hónapokig kitartanak”. Aztán pár évvel később jött a folytatás, a tátott száj persze megmaradt, most pedig itt a harmadik rész – és valójában nem változott semmi. 
Szerencsére, tegyük hozzá azonnal. Vagyis mégis: ha úgy tetszik, komolyodott a darab – már hogy a szónak abban az értelmében, hogy az eddigieknél is komolyabban veszik a készítők a szórakoztatást. 

A Torzonborz és a holdrakéta története nagyjából egy bővített mondattal összefoglalható (a rabló ismét megszökött a börtönből, hőseink, Vitéz László és Paprika Jancsi szeretnék egyszer s mindenkorra elintézni, ezért egy egészen komplex tervvel, nevezetesen egy kamuholdrakéta segítségével elérik nála, hogy önszántából menjen be a dutyiba), de amit látunk, az nagyjából elmesélhetetlen. A szövegi és vizuális poénok úgy váltják egymást, hogy a leghelyesebb talán az lenne, ha jegyzetelnénk közben, anélkül ugyanis képtelenség, hogy mindent megjegyezzünk. 

Ha azonban papírra vetnénk a legjobbakat, akkor jó pár A4-es lappal készüljünk: rengeteg az eredeti ötlet, milliónyi a szójáték, a kikacsintás, a nyelvi truváj, a zenék meg olyanok, hogy ha valami csoda folytán megjelennének egy cédén, nálunk azonnal menne be az autó lejátszójába, és ki sem jönne onnan hónapokig, kísérné minden reggel az iskolába araszolást, tenné vidámabbá a reggeleket. (És akkor azt nem is említettük, hogy amúgy minden hangszer élő, a bábművészek ott, a darab közben játsszák el nekünk a dalokat.) 

A Torzonborz tényleg a Bóbita Bábszínház zászlóshajója, amelyben minden a helyén van. A színészek lubickolnak, tapintható a szeretet, ahogy a darabhoz nyúlnak, a rendezés első osztályú, harmonikusan fonja egybe a mesét az abszurddal (néha mintha a South Park- vagy az Office-­sorozat legszebb pillanatai idéződnének meg), a zene, mint már említettük, fülbemászó (külön elismerés jár a rapszámért és az egészen szürreális, de közben meg székbe szögező űrszintipopért) – a közönség pedig hálás, nagyon hálás minden pillanatért. 
Nem sokszor írunk ilyet, de most nagyon idekívánkozik: ha a jelenünk nyomasztó őrületéből kicsit ki akarunk szakadni, akkor ezt a darabot nézzük meg – ezt a szeretettel elkészített őrületet.