Megakadt az idő kereke a Siklósi úti üzemnél

Egykoron a város felől, illetve a Kertvárosból érkező buszok utazóközönsége a bőrgyári megállónál jelentős mértékben kicserélődött, mert ezrek jártak a környékre dolgozni.

Ott működött a húsüzem is a Bolgár Néphadsereg útján, ezért a forgalom garantált volt, különösen reggel, meg műszakváltások idején. Napjainkban a helyi járatú autóbuszok jószerével csak nosztalgiából állnak meg, talán a már rég nyugdíjas sofőrök mondták a fiataloknak, hogy érdemes lassítani, ha üres a kocsi.

A bőrgyár már régen beljebb húzódott a korabeli határaitól. A volt főbejáratnál büfé üzemel, bár talán indokoltabb lenne a múlt idő. A korábbi irodaépület előtt tábla hirdeti, milyen cégek működnek belül. Ennek a hitelessége azonban kétséges. A baloldali tűnik újabbnak, a jobbosról már peregnek le a betűk. A portaajtó nyitva.

Benn, a portásfülke üres, az őr vagy bárki más, távoli utakon járhat. Egy láthatósági mellény belül ellenben kiválóan teljesíti küldetését: remekül látható. Túljutva a magányos belépésen, balra kilépve a bitumenes ipari útra, máris úgy érezheti bárki, megérkezett. Nem nagy kunszt, hiszen a széles kocsibejáró meg kitárva, modern sorompója felnyitva. De tábla jelzi, kamerával azért figyelik a területet.

A régi gépjavítóműhelyben valami vasipari vállalkozás működik, az kétségtelen. A 8. ÉP. (ezt a tényt zománctábla közli) egyik ajtaja azonban ráccsal lezárva rejti titkait.

Távolabb kiderül, az udvaron dohányozni tilos. Két üzemcsarnok között a kóbor betérő hirtelen Velencében érezheti magát. Na, rendben, ez túlzás, de a Dózse-palota felett átívelő csodás átjáró valami hasonló feladatot tölthetett be egykoron, mint ez a függőfolyosó.

Beljebb sétálva egy felújított üzemcsarnok tűnik fel. Benne bőripari tevékenység folyik! Női cipőket gyártanak, ami pont itt tűnik nagy szónak. De a főraktáros nem szeretne erről többet mondani. Valaha itt, vagy a közelben dolgoztak a talpkonfekcionáló gyárrészleg munkatársai.

Évtizedekkel ezelőtt a pécsi bőrgyár egyik „védjegye” volt a nyersbőrrészleg, meg az azt körüllengő, szinte kibírhatatlan szagfelhő. Ma ennek nyoma sincsen. Igaz, a tímároknak is rég leáldozott itt.

A depók előtt furgonok állnak, de csupán szétszórtan. A belső életről nem számolhatunk be, mert senki sem kérdezte meg jövetelünk célját, beszemtelenkedni meg nem nagyon való. Pár kisebb telep az egész nagyon belül is akad. Konténerből nincsen hiány, meg gumilerakat is látható. Egy talicskát félretoltak, benne salak vagy föld, mellette fémhulladék. Egyszer majd biztos eltolják valamerre.

Jobbra egy üzemcsarnok vázszerkezete meredezik, állítólag a sertésvelúrrészleg működött ott. Útikalauz hiányában csak a régi fotókról lehet a dolgokat kikövetkeztetni.

Szomorú, lehangoló az egész, sok látnivaló alig akad. Talán egy irodában lehetne felvilágosítást kapni. De azt a bejáratot nem sikerült megtalálni. Így még kidobatni sem volt mód a hívatlan látogatót. Ha erre sétálna Höfler Jakab valahai tulajdonos, akkor összeszorulna a szíve örökségének pusztulása láttán.

Az 1884-ben alapított bőrgyár elődje, a manufaktúra még Höfler Jakab tulajdonában volt. Két fia, János, illetve Jakab fejlesztette fel a gyárat. A pécsi Rákóczi útról 1889-ben kezdtek átköltözni a vasúttól délre lévő, 16 holdnyi területre. Ott adott volt a vízforrás, gőzgépeket tudtak üzemeltetni. A második világháború előtt a legnagyobb munkáslétszám 871 fő volt, ekkor 1939-et írtunk. A világégést követően, 1948-ban jött az államosítás, ami a rendszerváltásig tartott. Mindez a Pécs Lexikonból derült ki.