Háborús menekültek ezrein segítettünk harminc évvel ezelőtt (galéria)

Minden középkorú és idősebb embernek egészen bizonyosan van Mohácson valamilyen személyes emléke az 1991-ben kirobbant délszláv háborúról, majd annak az évnek a nyarán elindult menekültáradatról. Aki nem is kísérte figyelemmel a világ híreit, az is csaknem testközelből tapasztalhatta meg, milyen rémisztően félelmetes dolog a háború. A bédai horgászstégeken pecázva bizony hallhatóak voltak a szomszédban, a határ másik oldalán leadott lövések, később pedig, csendes éjeken még Mohácson is hallani lehetett a robbanásokat.

És volt még egy hang, amit korábban nem ismertünk. Az AWACS felderítő repülőgépek mély, semmi mással össze nem téveszthető búgása, ami azért is hátborzongató volt, mert a nagy magasságban mozgó repülőket soha nem lehetett megpillantani, csak hallani.

Aztán nemsokára viszont már láttunk is sok mindent, ami kézzelfogható bizonyítéka volt annak, hogy a Délvidéken, s persze az egykori Jugoszlávia teljes területén is lángokban áll minden. Harminc évvel ezelőtt, 1991 nyarán ugyanis elkezdtek özönleni a menekültek. Mohácson és a baranyai településeken korábban sem számítottak ritka csodának, ha feltűnt egy jugoszláv rendszámú Zastava, régi Renault vagy éppen Lada, hiszen akkor még virágzott a határ menti feketekereskedelem és persze a rokoni szálak is működtek.

Azonban azt egészen meghökkentő volt látni, hogy az utcákat ellepték az ilyen járművek. Egész családok keltek útra, gyerekekkel, nagymamával. Ilyen helyzettel Magyarország még nem igazán szembesült ezt megelőzően. Erdélyből a nyolcvanas évek második felében érkeztek ugyan menekültek az anyaországba, de korántsem ennyien. A segítség pedig azonnal kellett. Az embereket el kellett helyezni valahol, gondoskodni a mindennapi ellátásukról.

Jó szándékból nem volt hiány. Családok sokasága fogadott be menekülteket rövidebb-hosszabb időre, azonban ez csak részben oldotta meg a problémát, később pedig már egyáltalán nem, hiszen egyre nagyobb számban érkeztek a menekültek. S már korántsem csak magyar ajkúak, ami tovább nehezítette a helyzetet, hiszen a nyelvi és kulturális különbségeket is át kellett hidalni.

Sorra nyíltak a menekülttáborok Baranyában is, Mohácson, Harkányban, Máriagyűdön, Pécsett, Szentlőrincen és Szigetváron állami, Nagyharsányban pedig ökumenikus egyházi fenntartásban működtek táborok és átmeneti szállások. S miután már látszott, hogy nem néhány hétről, hanem évekről van szó, egy újabb feladat várt a szálláscsinálókra. Meg kellett oldani a gyerekek iskoláztatását, ami megannyi kérdést vetett fel: miből, mit tanítsanak, s nem utolsó sorban milyen nyelven.

Végül ezekre is megszülettek a válaszok. Mohács a menekült gyermekek oktatásának központja lett, óvoda mellett általános- és középiskola is nyílt számukra. A szülők többsége igyekezett beilleszkedni a mindennapokba: aki tehette, munkát vállalt. Persze, szerelmek is szövődtek, így vannak, akik az akkor érkezettek közül ma is köztünk élnek.

Aztán ez a háború is szerencsére egyszer csak véget ért, s 1996-ra a menekültek legnagyobb része elhagyta Magyarországot. A többi pedig már történelem.