Aki dalolva él hét évtizede, Tillai Aurél

– Hogy értékeli a szakma, a városvezetés, az itt élő emberek legmagasabb elismerését?

– Nagyon megtisztelők ezek a címek, és különösen jóleső érzés, hogy a pécsi polgárok is nagy számban rám szavaztak. Talán azért is, mert úgy éltem le itt kilencven évet, hogy három hétnél többet soha nem töltöttem máshol.

– Elégedett az életével?

– A Pécsi Kamarakórussal már a hatvanas években jártuk Európa országait és megfordultunk a kontinensen mindenütt. Csupán a szélek maradtak le, mint például Norvégia, Portugália. Rengeteget láthattam a világból, és igen változatos volt a közönségünk, szóval szép sorsom volt.

– Azért az nem mindennapi, hogy valaki hat évtizeden át irányítson egy kórust!

– Legyünk pontosak, 63 évig. Egyébként karnagya voltam évtizedeken át a Mecsek Kórusnak és a Pécsi Egyetemi Kórusnak is, ha pedig így összegzünk, akkor a három kart együttesen közel 150 éven át dirigáltam.

– Mikor lett az ének szerelmese és mi indította el a pályán?

– A véletlen műve, hogy muzsikus lettem. Eredetileg magyar-francia szakra jelentkeztem a Pázmány Péter Egyetemre, az ELTE elődjére, de nem kaptam a felvételről semmiféle értesítést, így megpályáztam és elvégeztem a Pécsi Tanárképzőt magyar-ének szakon. Hogy végül aztán ebből ének lett, ez annak köszönhető, hogy amikor lediplomáztam, az ének tanszéken volt szabad státusz. Aztán a főiskola 10 éves jubileumán, a második nyilvános karnagyi szereplésemen Kodály Zoltán előtt vezényelhettem, ami meghatározó volt a pályámra.

– Melyik volt az első kórusa?

– Az egyetem, vagyis az elődje, a főiskola vegyes kara, melyet 1956-tól kezdtem vezényelni. Két évvel később pedig gyerekkori barátom, Dobos László keresett meg, hogy hozzunk létre egy olyan együttest, mely világi és egyházi műveket egyaránt előad, így született meg a Pécsi Kamarakórus. Azt gondoltuk, lesz egy jó városi együttesünk, de aztán sorra kaptuk az országból a meghívásokat, majd a határon túlról is. Emlékszem, az első külföldi utunk Finnországba vezetett, 1970-ben pedig már nemzetközi versenyt nyertünk Írországban.

– Igaz, hogy az évtizedek során külföldön soha senki nem hagyta el még az „átkosban” sem a kórust?

– Kitűnő közösséget alkottunk mindenkor. Akkoriban minden útra öt-hat engedélyt kellett beszerezni, de éppen a megbízhatóságunk miatt bárhová elmehettünk.

– A főiskolán, az egyetemen, a kórusaiban több száz embernek adta tovább az ének szeretetét. Kikre a legbüszkébb?

– Rengeteg karvezető szakembert említhetnék, így biztos, hogy néhányat kifelejtek, holott Kossuth- és Liszt-díjas karnagyokról van szó. Kertész Attilát, Kuttnyánszky Csabát, Lakner Tamást, Szabó Szabolcsot, Nagy Ernőt, Hoppál Pétert, Kamp Salamont, Győri Kornélt, ifj. Dobos Lászlót viszont mindenképp kiemelném, és persze a feleségemet is. S ha már büszkélkedés, a Pécsi Kamarakórussal egy évtizeden át mi voltunk Pécsett az oratórium éneklésének meghatározó együttese.

– A Pécsi Kamarakórussal szereztek 70 díjat, és évtizedek óta topon vannak. Meddig lehet ezt csinálni?

– Elmondhatom, hogy nekem a mai napig óriási öröm a fiatalokkal találkozni, és átadni azt, amit én megismertem a kórusmunkából. Soha nem volt külön hobbim, mindig a tanítás és a kórus jelentette számomra a munkát és a szórakozást egyaránt. Így hát szeptembertől tanítok tovább heti négy órában a PTE-n, és természetesen a Pécsi Kamarakórussal is próbálunk tovább.

– Hol hallhatjuk legközelebb a Pécsi Kamarakórust?

– A pandémia kezdetén elmaradt egy önálló hangversenyünk. Elmaradt a 90 éves születésnapomra tervezett fellépésünk is, szóval van bepótolnivalónk. Várhatóan novemberben kerül így sor a 90 + 1 éves jubileumom ünnepi koncertjére.