Még Kodály Zoltán is megdicsérte a világrekorder mestert, Tillai Aurélt

– Teljesen spontán indult el a zenei pályán.

– Igen, igazából még a gimnázium nyolcadik osztályában sem tudtam, mivel is szeretnék foglalkozni. A magyar érdekelt a leginkább, így jelentkeztem az akkori Pázmány Péter Egyetemre, de sajnos nem vettek fel, így magyar-ének szakot végeztem. Úgy gondolom, a sors választott ki engem erre a területre.

– Milyen indíttatása volt a Kamarakórus megalapításának 1958-ban?

– Dobos Lászlóval, a másik alapító taggal, jó barátok voltunk, ő Hegyi atya egyházi kórusában énekelt. Az 56-os események mindannyiunkat egy nagyon szomorú, elkeseredett helyzetbe szorítottak, és a zene védett területet jelentett a számunkra. Egyfajta elvonulás volt az akkori, az értelmiséget is sújtó helyzetből. A zenében mindenki egyaránt kibontakozhatott. Nagy álmaink ugyanakkor nem voltak ezzel kapcsolatban.

- És mégis, ma már látjuk, mi lett a végeredmény.

- Igen. Először csak a városban figyeltek fel ránk, majd országosan, végül jöttek a nemzetközi megmérettetések is. Abban az időben, mikor nem igen lehetett külföldre utazni, főleg Nyugatra, nagyon el voltunk zárva a külvilágtól. Aztán egy idő után évente egyszer-kétszer már utazhattunk. 1968-ban mentünk volna Olaszországba, de Csehszlovákia megszállása miatt az olaszok nem akartak minket fogadni.

– Feladatának érzi, hogy a fiatalokat a zene szeretetére nevelje. Hogyan állnak a mai fiatalok a komolyzenéhez?

– Mindig akad egy-kettő, aki inkább a könnyűzenére adja a fejét. Bizonyos szempontból ez előnyös, hiszen sokkal képzettebbek azok a zenészek – vagy legalább egy részük – akik ma ezzel foglalkoznak, mert zenegimnáziumba járnak vagy egyetemi, főiskolai képzésen vesznek részt. Sok egyéb mellett jobb harmóniákkal dolgoznak. Hallgatóink jó része ugyanakkor jó karvezetővé vagy kiemelkedő muzsikussá fejlődik. A leendő kórusvezetőknek örömtelivé kell tennie az együtt muzsikálást, a tagok számára is.

– Még Kodály Zoltán is dicsérettel övezte Önöket. Milyen érzés volt?

– Hatalmas elismerés volt. Akkor még kezdő karmesterként vezényelhettem Kodály jelenlétében. Kodálynál nagy ritkaságnak számított a dicsérő szó. Volt egy hangverseny az akkori Liszt-hangversenyteremben, akkoriban az egész zenei élet ott kapott helyet. Megadódott az a csodálatos pillanat, hogy Kodály feljött a színpadra, kezet nyújtott nekem s közben beszélt hozzám. Aztán odaállt a kórus elé és azt mondta, amit itt közösen csináltak, azt életük végéig őrizzék meg. Volt még egy személyes élményem vele. Az egyik vidéki kisváros Kodály-hangversenyt rendezett, melyre meghívták a Mestert is. Mivel ismertem az elhangzó darabokat, váratlan elhatározással beálltam a tenor szólamba. Kodály felesége, Sárika észrevett és Kodálynak is odasúgta, hogy ott énekelek. Az est után odahívatott a kocsijához és engem is hazavittek Pécsre.

– Hogyan bírja a munkát? Adhat a zene egyfajta energiát?

– Egész biztosan. Heti két napon vezetem a kórust, ez évben pedig heti két órában oktatok zeneelméletet és karvezetést. A kórusban nálam fiatalabb emberek vannak, ez ad egyfajta életerőt. Mindig élvezet olyanokkal dolgoznom, akik számára még van mondanivalóm. A fiatal generáció minden esetben inspiráló. Mindezek mellett a zeneelmélet is egy olyan terület, ahol módszeresen kell előadni az anyagot, felkészültnek kell lenni. Úgy épül fel, mint a matematika. Maga az órákra való felkészülés is egyfajta szellemi tréningnek tekinthető. Fizikailag nem fáradok el, esetleg a főpróbák után érzem magam kissé fáradtnak, a koncertekre azonban mindig új életre kelek. Mikor vége van, úgy érzem, még egy órán keresztül tudnék koncertezni. Nekem teljesítenem kell, hiszen a karnagynak – habár egy hangot sem ad ki – az egész kórust inspirálnia kell, hogy az tudása legjavát adja. Itt csupán szellemileg fárad el az ember, mégis ez a szép benne.

– Mikor hallhatjuk a kórust legközelebb?

– Decemberben lesz egy adventi hangversenyünk a Dóm Múzeumban, majd március 20-án a Pannon Filharmonikusokkal együttműködve lépünk fel a Kodály Központban.