Raýman János a hobbijához kapcsolódva tíz könyvet írt a városról

– Mit jelent az a kis ékezet a nevében az y fölött?

– A cseh nyelvben használatos betű és magyarul úgy hívják, hogy hosszú ipszilon. Jelzi a származásom, ugyanis a német ajkú dédapám jó száz évvel ezelőtt Sziléziából, a cseh-lengyel határról települt át a Pozsony melletti Stomfára (Stupava) gyógyszerésznek.

– Ön pedig vegyész volt. Családi hagyomány ez a szakma?

– Az igazán nagy név a dédapám testvére volt, Bohuslav Raýman, aki a prágai Károlyi Egyetem vegyészprofesszoraként az első cseh nyelvű kémiakönyveket írta.

– Minek köszönheti az országos elismerést?

– A régi pénzeket, érméket gyerekkorom óta gyűjtöm, de csak nyugdíjba vonulásom után jutott idő befészkelni magam az irattárakba és ipartörténettel foglalkozni. Ipartörténettel, mivel ez illeszkedett a szakmámhoz: az uránbányászatban, az ércdúsító üzemegység vezetője voltam évtizedeken át. Ekkortól az éremgyűjtő hobbim kiegészült a történelmi és szakmai érdeklődésemmel: tematikusan csoportosítottam az érméket, kikutatva hozzá a születési időszak előzményeit is.

– Azért ez nem kis munka!

– Úgy tíz könyvben összegeztem eddig az eredményeimet. A kedvencem a Pécs szükségpénzei kötet, mely azokat a pénzeket elemzi, amiket a város szerb megszállása alatt használtak. A szerbek a bankjegyeket felülpecsételték, jelentős pénzhiány keletkezett, ezért a város a helyi bankok segítségével külön pénzt adott ki. Sajnos, az erről szóló összes anyagot sok más fontos dokumentummal együtt 1956-ban kiselejtezték, de volt, aki nem hajtotta végre a feladatot, és én megtaláltam egy paksamétát nyolcvan irattal ebből az időszakból. Öt éven át dolgoztam aztán ezen a könyvön.

– Az ipartörténetből mi érdekelte?

– Elsősorban a nem volt divatos területek. Például a Zsolnay porcelánokról nem írtam soha semmit, ugyanakkor „kibányásztam” a pécsi gyufagyártás, a gázgyártás, a szappangyártás iratait és megalkottam külön-külön a történetüket. Sőt, a rézüzemét is. S azért érmeken keresztül, mert így sokkal izgalmasabb, olvasmányosabb az egyes területeket körüljárni.

– Van, amit nem az érmegyűjtés oldaláról közelített meg?

– Megírtam az uránérc felfedezésének történetét is. Ez volt egyébként az első magyar nyelvű leírása. Olyannyira nem volt hozzá magyar iratháttér, hogy Svájcból kaptam hozzá eredeti német dokumentumokat.

– Van még gyűjteménye?

– Látja ott a szekrényen azt a jó húsz centi átmérőjű érmét? Az az eredeti Pázmány Péter gipszalapról született öntvény, az egyetemnek is erről készült a pecsétje. Engem összességében soha nem az érme érdekelt, hanem ahogy keletkezett. A baranyai numizmatikusokkal egyébként máig minden vasárnap találkozom, s olyankor megy a cserebere. Azért veszek érméket, hogy kiküldjem német fogorvos barátomnak, aki az általam kért szakkönyveket, folyóiratokat küldi érte vissza.

– Most mind dolgozik?

– A több mint negyven évig működő legnagyobb dél-dunántúli vegyipari üzem, az urános ércdúsító történetén. Megörökítem, ahol dolgoztam, mert ma már semmit sem látni belőle.

A hegyek hiányoztak, nem az Alföld

Raýman János 1938-ban született Budapesten, vagyis idén töltötte be a 80. életévét. Esztergomban járt általánosba, érettségizett az Állami Gimnáziumban, majd Veszprémben diplomázott vegyészmérnökként 1962-ben. Urános delegáció választotta ki az ércdúsító üzemi munkára, s örömmel jött, mert előtte az Alföldön nézelődött, de a hegyek hiányát nem tudta megszokni. Három évtizedet töltött itt üzemegység-vezetőként, 1991-es nyugdíjazásáig. Ezt követően éremgyűjteményéhez kapcsolódó irattári kutatásokba kezdett és eredményeit könyvek sora taglalja. Felesége az uránegészségügytől ment nyugdíjba. Lánya, Johanna 51, János fia 55 éves. Hat unokája és egy dédunokája is van.