A Bóbita töretlenül halad előre és beveszi az egész negyedet

 – Engem 1984-ben Kós Lajos vett föl, de Lulu bá könyvében benne van minden, az azt megelőző időkről is

– vázolja az első évtizedek történéseit Sramó Gábor, aki már több mint húsz éve vezeti a bábszínházat. Tudni kell, hogy bábos csoport már az ötvenes években is volt Pécsett, aztán a hatvanas évek elején a városvezetés a színvonalas játék megteremtésére meghívott egy igazi szakembert, Kós Lajos képzőművészt Budapestről. Ennek az eredménye 1965-től mérhető igazán, mert pár esztendő alatt kategóriájában háromszor is megnyerte a Bóbita a Ki mit tud?-ot, ami országos ismertséget hozott. Elsősorban felnőtt előadások hozták meg a sikert, aminek a következménye egy felnőtt bábfesztivál lett 1969-től, amit aztán még tízegynéhány követett.

Vándorút

Az is külön történet, hogy mikor, hol kaptak helyet a bábosok. Mondhatni mindig szimbiózisban voltak a Doktor Sándor Művelődési Házzal, annak berkein belül játszottak 1961-től 1981-ig a Mária utcai épületben, amikor pedig az intézmény továbblépett a Do-Zsóba, akkor hivatalosan megalapították itt az országban a második önálló bábszínházat. A Doktor Sándor Művelődési Ház ugyan új helyén 1995-ben megszűnt, a kapcsolatnak még sincs vége, 2011-től ugyanis újra a helyükbe lépett a Bóbita, ugyanis ekkor költözött be a Zsolnay-negyed felújított színházépületébe.

Sikerdarabok

Hogy mitől volt különleges a Bóbita? Nos, a hetvenes években például a Kalevalát adták elő Pink Floyd zenére, de az Emerson Lake And Palmer muzsikája is megihlette őket, ebből lett az Egy kiállítás képei. Ezeket a klasszikusokat az ezredforduló után is felújították, mert akkorra volt közönségsikerük. Ezután is akadtak büszkeségek, az O’Kane és a holttest ír tündérmese felnőtteknek például az Áfium vendéglőben évekig ment telt házzal. A szelek ura, esők úrnője Horvátországban gyűjtött babérokat, A három kismalac és a farkas ugyancsak több fesztiválon tarolt. Legutóbb pedig a Szélkötő Kalamóna Zágrábból egy nemzetközi vígjáték találkozóról hozta el a fődíjat.

Harmincezren

A Bóbita létszámot, közönséget, technikát tekintve most jutott a legmagasabbra. Az újjávarázsolt színházépület, a szabadtéri lehetőség, a kamaraterem, a bábmúzeum, a kávézó, az önállóság hatalmas lökést jelentett. Most van a legjobb csapatunk, ezt igazolják az utóbbi évek nemzetközi elismerései is – összegez az igazgató. – Húszan vagyunk, a színészeket, színpadi dolgozókat és az adminisztrációs ügyintézőket is beszámítva, de évente 200 előadásunk van, a kézműves, játékos foglalkozásainkkal együtt pedig az év minden napján történik itt valami és több mint harmincezren látogatják a programjainkat.

János vitézzel hálózzák be a negyedet

Haladunk, mert mindig megyünk előre, mondja Sramó Gábor, aki 1994 óta a bábszínház igazgatója. Most például egy olyan produkcióról álmodunk, és tervezgetjük is, amennyire csak lehet, mellyel a teljes Zsolnay-negyedet behálózzuk. A János vitéz Kacsóh Pongrác-féle zenés változatából szeretnénk bábos, élőszereplős előadást készíteni, vendégjátékosokkal, neves zenészek részvételével. Egy-két év múlva nyári időszakban lennének az előadások, főként külföldieknek, turistáknak, és persze a helybelieknek is. A francia háború például a Pirogránit udvarban zajlik, az óperenciás tenger pedig a hatos út lesz. Bejátsszuk majd az egész negyedet, ahol a közönség is beállhat huszárnak, katonának.

Hang Gábor-díj az „Év Bóbitásának”

Hang Gábor a Bóbita elismert művésze volt, s alig 36 évesen hunyt el. A társulat az ő tiszteletére alapította meg húsz évvel ezelőtt a Farsangoló HANGoskodás napot, a születésnapjához legközelebb eső szombaton, aztán tizenkét évvel ezelőtt létrehozták az Év Bóbitásának járó Hang Gábor-díjat is, melyet a Farsangoló HANGoskodás keretében adnak át. Az eddigi Hang Gábor-díjazottak a következők: 2006: Varga Péter, 2007: Illés Ilona, 2008: Illés Zoltán, 2009: Nagy Kovács Géza, 2010: Bódiné Kövecses Anna, 2011: Csizmadia Gabi, 2012: Matta Lóránt, 2013: Boglári Tamás, 2014: Tiszperger Judit, 2015: Papp Melinda, 2016: Kalocsányi Gábor, 2017: Aranyosi Szilvia, 2018: Eklics Dániel.