Ecsettel öregbítették a Zsolnay-gyár hírét

Országos hirdetésekben keresték a második világháború utáni Magyarország első porcelánfestő szakiskolájának tanulóit – 1955-öt írtak. Rengetegen jelentkeztek, s csak húsz főt vettek fel, a válogatás szigorú eljárás volt, de a talpraesettséget és a rajztudást nézték elsők között.

Érkeztek is az ország minden szegletéből Pécsre a szépreményű ifjak, mert a Zsolnay-gyárban tanulhatták a szakma alapjait és gyakorlati ismereteit. Olyan nagyságoktól sajátították el a tudnivalókat, akik még a Zsolnayak idején, leginkább a manufaktúra alapítóitól és legmeghatározóbb szakembereitől tanulták a mesterséget. Az ő mesterük, osztályfőnökük Balázs György porcelánfestő volt. Már elsős tanulóként festettek a gyárban – ezt is kiemelik, amikor arra kérem őket, meséljenek azokról az időkről, szép emlékekről, kedves munkákról, s mondják el, mit gondolnak most a gyárról.

Majdnem mind a második világháborúban születtek, 74-76 évesek. Csütörtökön találkoztam az összetartó és derűs csoporttal. Nyolcan jöttek el a még élő tíz osztálytárs közül, de velük együtt kísérők, férjek, feleségek is visszatértek Pécsre és a gyárba.

Egyvalaki idén ment el, egy másik, pécsi férfi nagybeteg, míg az Amerikába ‘82-ben disszidált volt osztály- és munkatárs családi okok miatt nem tudott Pécsre utazni. Büszkeséggel beszélnek a férfiról, aki nagy tehetség volt, azóta is Buffalóban él, és szédületes szakmai karriert futott be.

A gyárba kértek bebocsáttatást, ez is része volt a nagy tízéves találkozóiknak eddig mindig. A művészi festői munkától el vannak ragadtatva most is, gyönyörű dolgok születnek, vélhetően az arab piacra. A két világot lehetetlen összehasonlítani. A festők az egyéb dekorálókkal együtt száznál is többen lehettek az akkoriban ezernyolcszáz fős gyárban, ahol ma mintegy százhatvanan dolgoznak. A különbséget nem csak az új gyárépületben és a tulajdonos személyében látják, szerintük az élettel teli, vidám gyár, a nagy, összetartó közösség is elveszett már régen. A Sikorski-ház például akkoriban a gyári dolgozók gyermekeinek óvodája volt.

Hogy ők mit szerettek? Ez attól is függött, hogy ők maguk mivel foglalkoztak, hiszen nem adtak ki a kezük közül munkát: ha egy dolgot valaki elkezdett díszíteni, ő fejezte be. Volt, aki a szecessziót említette, más a japán mintákat, de ők szinte mindent csináltak, ami egy porcelánfestő dolga lehet.

Meg lehetett ebből élni? Az első időszakban jól, később már nem annyira. Volt olyan, igazi mélyszegénységből érkezett osztálytárs, aki elképedt az első, ‘58-as porcelánfestői, ezerhatszáz forintos fizetésétől. Azonnal vett egy mosógépet az édesanyjának.

Miként élik meg a gyár mai helyzetét? Tudtak a történésekről, követik a híreket. Alapvetően nem örültek annak, hogy külföldi tulajdonoshoz került, de abban egyetértettek, hogy hosszú idő után ő volt csak, aki a saját pénzéből is áldozott a működtetésre, és talán éppen ezért fontos neki. Több más hír azonban – ideértve azt a nem régit is, hogy a tulajdonosok óramásolási ügybe keveredtek – aggasztó szerintük.

A történetek közül mesterük szavait idézik vissza azonnal, ami a pontos munkáról szól, de még inkább az maradt meg mindenkinek, hogy milyen jó közösség volt akkor, hogy voltak közös programok, kirándulások, vagy hogy a reggeli munkakezdés előtt a kályhára feltett tej és búzadara az első szünetre tejbegrízzé állt össze. Szóval inkább illatokat, ízeket, hangulatokat idéznek fel, de azt is, hogy volt olyan váza, amit egyikük egy hónapon át dekorált, aztán Bécsbe került.

Mi lehet, van-e a jövője a gyárnak, mi kellhet ehhez? A művészeti festésre kellene szerintük nagyobb hangsúlyt fektetni, esetleg átállni kortárs művészekkel való közös munkára. A kínai dömping szerintük nem lehet konkurencia egy jó pécsi manufaktúra számára.

Művészekkel dolgoztak

A Zsolnayak közül az ő idejükben már régen senki sem volt a gyárban, de nagy becsben tartották őket, s emiatt is szerették munkahelyüket. Mindig emlegették számukra a gyáralapítókat, hogy ők mit tartottak volna elfogadható, kiemelkedő minőségnek. És a dekorkönyvek miatt is szóba kerültek, hiszen abból kellett dolgozniuk, ha éppen nem saját ötletüket vetették papírra, vagy valamely akkori pécsi művésszel dolgoztak, Vasarellyvel, Amerigo Tottal, Martyn Ferenccel. A dekorkönyvekbe leginkább Zsolnay Vilmos lányai gyűjtöttek motívumokat, amelyekből még ma is sokat használhatnak.

A vegyszerek miatt kemény és veszélyes hely volt

Többen annak ellenére is elmentek a gyárból akár másfél-két évtized, vagy még több munka után, hogy imádták, amit csináltak. Volt, aki bőrdíszművesnek, más könyvtárosnak állt, vagy társszakmákban kötöttek ki.

Miért váltottak? Egyebek mellett, mert voltak e munkának árnyoldalai is, és – főként a fiatal asszonyok – többen is úgy döntöttek, levegőváltozásra van szükségük. Volt, aki nemigen bírta azokat a vegyszereket, amelyekkel dolgozni kellett, ólmot, benzolt, terpentint, petróleumot, más, a festéshez használt aranyat hígító szert, ezeket ugyanis folyamatosan belélegezték, és bizony ez káros volt az egészségre. Sajnos több beteg gyermek, különféle születési rendellenességgel világra jövő kisbaba is lett a Zsolnay-gyárban dolgozók utódai sorában. Pécs akkori tisztifőorvosa harcolt is azért, hogy kevesebbet dolgozzanak a normánál, de az idővel egyre csak nőtt. Védőételnek például sült májat kaptak időnként reggelenként, néhányaknak azonban még így is alacsony volt szinte mindig a vörösvérsejtszám a szervezetében, többeknek annyira szétesett a vérképe, hogy néha infúziós kúrákat kaptak.

Belenéztek, hátha

Érezni lehetett némi keserűséget rajtuk amiatt, hogy most először nem a gyárigazgató áldozott rájuk néhány percet, pláne nem az új tulaj, hogy körbevigye, vagy legalábbis fogadja, köszöntse őket találkozójukon. Annak azonban örültek, hogy kedvesen fogadták őket, s néhány régi ismerőst is láttak még. Azt még keserűbben mondták néhányan, hogy megértik, ha ez a rend, de kissé megalázva érezték magukat, hogy kifelé be kellett mutatniuk a táskáikat.