Beteg édesanyjával él ez egykori pécsi pereces

Régről ismerős szempár nyit ajtót a meszesi lakásból, az arcélek is ismerősek, de csak, amikor megszólal, nyugszom meg, az ajtóban Bata Imre áll, az egykori Széchenyi téri pereces. Később megtudom, még csak hét, legfeljebb nyolc év telt el az óta, hogy nem halljuk már senkivel össze nem téveszthető hangját, és hanglejtését Pécs főterén – az emlékezetes perecdobálás 2000-ben volt.

Amiatt hajítottak több ládányi perecet a városháza ajtaja elé, mert a városvezetés akkor az ötszörösére emelte a közterület-használati díjat. Hogy az után is árult még a főtéren úgy 4-5 évig, az annak tudható be, hogy végül kaptak engedményt – az akció tehát sikeres volt.

[caption id="" align="alignleft" width="334"] Itt és így él ma a pécsi Széchenyi tér egykori közismert perecese: felszedett legalább 20 kilót, betegeskedik, és elérte a depresszió is
[/caption]

Hét éve azonban nem árul senki tricikliből perecet, és az óta sem láttunk olyan árust, aki oly lelkesen kínálta volna vevőit, és – talán nem túlzás – aki művészi szintre fejlesztette volna ebbéli tudományát, amit Bagaméritől lesett, mint mondja, a kedves gyerekfilmben alakító fagyiárus Alfonzót akarta ugyanis utánozni. Bata Imre felszedett 20-25 kilót, arca barázdás lett, és tovatűnt az egykori jókedvű, életvidám fiatalember.

Már az ajtóban bizonyossá vált egy másik, a pereces életét sajnos ma meghatározó helyzet: a férfi rossz anyagi, és szellemi körülmények közt él. A lakásba alig lehet bejutni, kétségkívül szűk is a hely, de rég pakolt el, és takarított ki ott bárki is. Ennél is nehezebb volt megszokni az erős és olcsó dohány, s az emberrel együtt élő állatok mindent átitató illatát.

A pár napon belül 47 éves egykori perecárus nyolcvan éves, két agyi infarktust is megélt édesanyjával, két befogadott macskával, és két utcáról hazahozott kutyával él. Betegeskednek mindketten, de édesanyja még főz rá, a többi dolgot Imre látja el, már amit tud. Fizikai és lelki megváltozását is betegségének, és a piruláknak tudja be, depresszióra szed erős gyógyszereket, és ízületi bántalmakra.

Nem sokkal az árusítás befejezése után lett rokkant nyugdíjas, negyven éves kora körül, akkor uralkodott el rajta a depresszió, különféle csalódások miatt. Volt szerelmei elhagyták, és kiforgatták, pedig nagy vagyona nem volt soha. Melegburkolónak tanult, de csak pár évet dolgozott a szakmában a nyolcvanas évek derekán, majd az árusításra váltott. Meglepő, de a visszakérdezésre is azt állítja,  hogy az árusítást végig minimálbérért végezte, és dugipénz sem volt borítékban. Borravaló igen, de inkább csak a kezdetekben, aztán már nem, sóhajt. Az embereknek elfogyott a pénzük, ezért főnöke felszámolta a bizniszt.

[caption id="" align="alignleft" width="334"] A közismert tricikli és a pereces 2000-ben, a pécsi Széchenyi téren – mára csak az emlékek maradtak
[/caption]

Amikor abbamaradt a perecezés, még egy csapás érte. Azt állítja, hogy akkor tudta meg, hogy 4-5 évig nem volt bejelentve, ezért 30 helyett 25 év munkaviszonya igazolható, ez után pedig csupán 27 ezer forint rokkantnyugdíjat kap. Próbált jogi segítséget is kérni akkor, de nem volt pénze ügyvédre, így elsikkadt az ügy – hogy mennyivel több pénzt vinne neki a postás, nem tudja, de többet, ebben azért biztos.

Édesanyja nyugdíja az özvegyivel 80 ezer, de sok a számlájuk, és az állatok sem szűkölködhetnek. Oltott és chipezett mind a négy négylábú, itt már kihúzza kissé magát, először a beszélgetés alatt. Ahogyan akkor is, amikor a Széchenyi téri időkre, és kedves vevőire gondol vissza, ekkor azonnal megváltozik az arca, és ha álmából ébresztenék, akkor is tudná mondani: itt a finom óriásperec...

Amúgy csendesen vannak, a kutyákat sétáltatja, boltba megy, és nézik a tévét. Mások sem ismerik meg, persze akad, aki köszönti még, és néha bemegy még a Széchenyi térre is, de csak szomorú lesz. Perecet rég nem evett már, pedig szerette, persze, hogy szerette, bizonygatja. Egy pécsi, meszesi pékségben sütötték eleinte az óriásperecet, majd később egy belvárosi üzem vette át a gyártást.

A jövő? Nem tudja, de azt igen, hogy számolnia kell azzal, hogy édesanyja is elmegy valamikor, és akkor csak az állatai maradnak, és a vélhetően még nagyobb magány, és a sokkal rosszabb anyagi lét. Munkát ma is keresgél még, de látszik, hogy lélekben feladta már. Annyit mond, mindegy, hogy mit, csak árulni szeretne. Annak idején, amikor a perecezésnek vége lett, sok helyre elment, és jelentkezett, de mindenütt annyit mondtak neki: „köszönjük, már betelt”. Nem csak egyedi orgánuma, hanem ez a mondta is visszacsengett a fülemben, amikor kiléptem a lakásból.